Három év plusz egy nap
írta sziszi 2012. május 16.

Holnap végre már csütörtök és találkozok Zolival. Már olyan régen nem láttam, hogy kezdek elvonási tüneteket produkálni. Jó, azért ennyire még nem durva a helyzet csak már rendesen hiányzik. Fizika órán akartam neki valami kedveset és egyben mégis vicceset írni, de a második szó felénél beleakadt a kezem a küldés gomba és elment. Idegesen meredtem a telefonomra. Érintő képernyő átka! Ráadásul annyira érzékeny és olyan könnyen veszi be a dolgokat, hogy elég erősen ránézned és már azt is érzékeli.
„Öhm… ezt biztos nekem szántad?” Jött a válasz nem sokkal később. Visszapötyögtem neki, hogy igen, nagyon is csak sikerült elcsesznem, de másodjára már nem akartam leírni, mert úgy nem jött volna ki jól. Már mindegy volt. Majd máskor. amúgy sem volt túl jó kedve, mint kiderült, mert kikapta a matek dogáját és kettes lett, ezért most a világvégi hangulatát éli, főleg mert nagy esélye lett, hogy négyes lesz évvégén. Nem tudom, én már azoknak is örülök, de mi ketten annyira nem hasonlítunk ilyen téren. Ő olyan okos és olyan szorgalmas… és annyi pozitívum van benne. Én meg? Jaj, inkább erről ne is beszéljünk. Én még amúgy sem tudom milyen lesz az évvégim, de nagyon remélem, hogy nem lesz rosszabb a félévinél. Mert az ahhoz képest egész jó volt. Bár azt se bánnám, ha jobb lenne, de ki tudja. Még nem gondolkodok ilyeneken.
Tegnap nem írtam blogot, mert inkább stréberesdit játszottam és tanultam. Még magyar szorgalmit is írtam, amit csak én adtam be. Pedig tegnap nem akármilyen nap volt. Pontosan három éve írtam meg az első blog bejegyzésem. Ilyenkor mindig írtam egy kisebb áttekintést arról, hogy mi mindent történt azóta, mióta neki láttam ennek a remek tevékenységnek. utána meg levonom a következtetést, hogy jól megváltoztam. Most is megpróbálom, de extra rövid módon, hogy legalább legyen egy kis fogalma az újonnan érkezett olvasóimnak is, hogy mi mindenen mentem eddig keresztül:

Đ Amikor elkezdtem az egész blogot még tesóm szerverén írogattam egy saját magam által készített htmles oldalon. Hetedikes voltam és nem túl sok mindenről tudtam beszámolni. Akkoriban még tényleg olyan kis uncsi életem volt. Elkezdtem írogatni, de nagyon rosszul ment az egész és elment a kedvem tőle, abba is hagytam. Viszont később mégis folytattam és már munkáként is ezzel szeretnék majd foglalkozni, mivelhogy újságíró akarok lenni.
Đ Nyolcadikos koromban, 2009. október 9.-én átköltöztettem erre az oldalra, ahol még most is írok és remélem még sokáig fogom csinálni. Innentől fogva létezik a Szisz-miss. Nem sokkal a nyitás után volt egy kisebb szünet, amíg felvételiztem. Utána pedig csak melankolikus, depressziós teljes önutálattal telepakolt bejegyzéseket írtam. Magamba fordultam, minden bajom volt. Nyárra kicsit jobb kedvem lett és ez a bejegyzéseken is érződött, aztán iskolakezdésre megint magamba fordultam.
Đ Kilencedikes és nyolcadikos évem közötti nyáron elmentem életem első randijára. Szörnyűséges volt. Igazából nem tetszett a srác se kívülről, se belülről, de a kíváncsiság hajtott és elment rá. Persze semmi nem történt. Még puszival is alig akartam elköszönni. De erőltette…
Đ Az új sulimban minden szarul alakult. Csomó ideig nem nagyon sikerült beilleszkednem. Egyetlen egy srác foglalkozott velem, akit elég sokszor említettem már néven: Bence. Sose tudtam eldönteni, hogy közeledik felém vagy csak tényleg haverkodik. Aztán kiderült egy nap, hogy barátnője van (persze aki Pesten lakik…). Eléggé megharagudtam rá, hogy miért játszadozik az érzelmeimmel. Nem is beszéltem vele egy idő után. Majd szépen lassan megtaláltam a helyem, összebarátkoztam mostani barátaimmal és Dóri azóta a legjobb barátnő szerepét is magára vette. Megtetszett egy srác az osztályból, de sehogy sem akart alakulni semmi. Őt is említettem már néven többször: Gyuszi. Egyik nap bevallotta, hogy halálosan szerelmes az egyik közös osztálytársunkba. Szíven ütött és letettem róla.
Đ Kilencedikes téli szünetemre eljutottam arra a szintre, hogy teljes pasi mentes övezetet alakítsak ki. Élveztem azt, hogy nem tetszik senki és nem törekszek arra, hogy legyen barátom. Majd nem sokkal ezen kijelentés után feltűnt Máté, akire elsőnek azt hittem ideális személy, hogy első barátom legyen, de sok negatívumot hordott magában. Elsőnek is messze lakott, másodjára fura volt és félelmetesen őrült és nagyon depressziós. Még egyszer a halálát is eljátszotta nekem és úgy állította be a dolgokat, hogy mély lelkiismeret furdalásom legyen. Aztán végre szépen eltűnt az életemből.
Đ Máté eltűnése szoros kapcsolatban állt azzal, hogy az előbb Bence néven említett srác végül bevallotta, hogy tetszem neki és elhívott randira. Utólag ezek után, hogy így bánt velem fél évig nagy hülyeség volt igent mondani. De mégis azt mondtam. Tőle megkaptam életem első csókját, ami borzalmas volt. Végig az járt a fejemben, hogy egy másik ember nyelve van a számban, és hogy ez kurvára nem is jó. Ráadásul iszonyatosan béna volt. Ez később sem változott. Volt, hogy szabályosan untam magam csókolózás közben. De hiába próbáltam inkább beszélgetni helyette, vele nem lehetett. Mindig próbáltam manipulálni vagy legalább kicsit kihozni belőle valami jót, de nem jött össze.
Đ Közvetlen azután, hogy összejöttem Bencével Gyuszi is szerelmet vallott. Visszautasítottam, de ennek ellenére elég szoros barátság alakult ki kettőnk között, ami még most is megvan. Bár ez nem épp a legtisztább barátság. Főleg az ő részéről. Mikor Bence megtudta próbálta eltakarítani mellőlem, de nem jött neki össze. Még most is, pedig már nem vagyunk együtt és semmi köze nem lenne ehhez a dologhoz…
Đ Túléltem a kilencedik második felét is. Teljesen leromlottam köszönhetően Bencének (de azért az anyja hogy szidott, hogy minden az én hibám… hát jó… oké) és kétnaponta változott a hangulatom. Vagy jól megvoltam vagy pedig keseregtem és minden áron szakítani akartam vele. De a többiek visszatartottak. Végül nyáron alig találkoztunk. Nem is beszéltem vele azt se tudtam róla, hogy él-e vagy hal. Aztán elmentem anyával és a diákjaival egy alkotó táborba Sztánára, ahol megismerkedtem egy sráccal, akiről még nem sejtettem akkor, hogy hogy fel fogja fordítani az életem. Őt is említettem már jó párszor: Szili. Elkezdte körülöttem csapni a szelet. Együtt pingpongoztunk, összebújva szekereztünk, kereste a társaságom… jó fej volt. De sose hittem, hogy tényleg akar valamit, de reménykedtem benne. Utolsó este pedig be is próbálkozott, de megszólalt a lelkiismeretem és nem hagytam. Végül is barátom volt, még ha nem is voltam szerelmes. Hazajöttem, de a kapcsolatot még ma is tartjuk. Egész éjszakákat beszéltünk át és halálosan beleszerettem. Alig tudtam túltenni magam rajta, de azt hiszem mára már sikerült. Kellett hozzá úgy egy fél év. Addig minden este sírva aludtam el és minden bajom volt. Szörnyen nehéz volt az az időszak.
Đ Majd elkezdődött a suli. Bencével még mindig együtt voltunk csodák csodájára, de októberben teljesen tudatosult bennem, hogy nem fogom tudni megváltoztatni elviselni meg még annyira sem és kitettem a szűrét. Azóta csak átnézek rajta, mint egy fényesre sikált ablaküvegen és kizárom a rettentő módidegesítő jelenlétét. Már nem zavar, hogy egy faszfej velem… semmi sem zavar. Degenerált hülyegyerek. És nem én vagyok az egyetlen, aki utálja. Elég sokan vagyunk. Sok mindent terjesztett rólam, de már azt is leszarom. A legviccesebb mégis az volt, hogy úgy mesélte mindenkinek, mintha szánalmas lennék, amiért nem akartam vele lefeküdni. Most könyörgöm! Vele? Még csókolni se tud rendesen akkor a lyukam, hogy akarja megtalálni??
Đ Nem sokkal utána összejöttem egy másik sráccal, ami nem tartott tovább két hétnél. Egyrészt a család miatt, de ez jó ha 1%-ot befolyásolta az egészet. Pusztán csak nem ment… Nem tudtam belészeretni (jó tudom két hét az nem túl sok idő, de akkor is tudtam, hogy ebből sose lesz szerelem) és én viszont nagyon is szerettem volna végre nagyon boldog lenni egy nagyon jól passzoló emberke mellett. Szóval vele is vége lett. Utána meg csak sírtam és sírtam és Szilit akartam. Ez volt az az időszak, amikor Dórival rágyújtottam életem első cigijére. Azóta is mindig ezt a módszert alkalmazom, ha a teljes idegösszeomlás szélén állok.
Đ Majd eljött a csodás újév, amikor is megismerkedtem Zolival és szépen lassan minden problémám megoldódott. Végre valaki megcsókolt úgy, hogy el tudtam volna olvadni a karjai között. Végre valaki nem szerencsétlenkedett, vagy akaratosan erőltette rám a dolgokat, hanem csak szépen lágyan kedvesen bánt velem. Benne minden megvan, amire vágytam. És szépen lassan minél többet voltam vele annál biztosan lettem a dologba, hogy igen én már pedig beleszerettem. És csodák csodájára többé már Szili miatt sem sírtam.
Ma viszont barátnőmtől megkaptam az egyik legnagyobb sértést, amit csak kaphattam.
- Nincs rendes srác a világon, mert mindegyik meleg! – sajnálkozott hangosan, mire én megjegyeztem neki:
- Dehogy nincs!
- Mondj egy példát. – nézett rám lenézően.
- Ott van az élő példa a majdnem barátja. – szólt közbe Dóri is.
- Hát jó… - fordult el Marcsi – ha te meg elégszel ilyenekkel is.
Majdnem megakadt a falat a torkomon, amit épp lenyelni próbáltam. „Ilyenekkel”? Mi az, hogy „Ilyenekkel”? Csak fortyogva hunytam le a szemem és próbáltam elengedni a fülem mellett a megjegyzést. De legalább, ha ismerné. Még látni se látta. Nem hogy beszélt volna vele…

Itt a vége? Még nincs!
írta sziszi 2012. május 14.

Igazából anyának köszönhetem, hogy most élek. Bár ez a mondat hülyén hangzik, mert alapból neki köszönhetem hiszen ő szült meg. De most, ha nem lett volna olyan erőszakos és nem jött volna folyamatosan utánam, ha nem ült volna a szobámba, hogy farkas szemet nézzen velem és nem kérdezgette volna folyton, hogy mit csinálok és mit akarok már lehet valahol fél holtan feküdnék. Nagyon eltökélt voltam. Úgy, mint még soha. Amúgy is több éve nő bennem ez az érzés és ennyi idő alatt egyre erősebb és szívósabb lett. Pedig biztos vagyok benne, hogy fájt neki az egész. A veszekedés, amiket egymás fejéhez vágtunk, az amit csináltam. De nem szólt semmit csak tűrt és jött utánam és nem hagyta a dolgokat. Nem feszegetett semmit csak feltörölte a vérem a padlóról és rezdüléstelen arccal állta végig a gyilkos pillantásaim, amíg ő őrizgetett, hogy több hülyeséget ne csináljak.
- Visszajövök. – mondta és elment, hogy felvegye a csörgő telefont. Leült velem szembe és tesómmal csevegett, majd odaadta nekem, hogy beszéljünk. Alig tudtam neki mit mondani, ő se mondott nekem semmit majd anya visszavette tőle.
- Minek adod oda, ha nem is akar velem beszélni? – értetlenkedett a túl végen tesóm.
- Nem tudom. Had beszéljen veled. – vonogatta a vállát. - Legalább már mosolygott egy picit.
- Miért, mi baja?
- Nem tudom, el van kenődve. – ennyit mondott. Pedig sok mindent mondhatott volna, de ő ennyivel is megelégedett. Hálás voltam neki, ahogy azért is, mert ordította szét a fejem, amikor meglátta a kezemet, a szétfröccsenő vérem a padlón. Csak felvette a véres dolgokat, felmosta és elment. Majd Leült mellém és bosszúsan mondta:
- Nem hagyom, hogy szétdarabold magad.  Az nem old meg semmit.
Hálás voltam, amiért nem tartott hülyének, nem akart semmit és nem rohant sehova, hogy elmondja bárki másnak. Nem ment tesómhoz, se apához, senkihez. Majd szépen lassan lenyugtatott és már normálisan beszéltünk nekem meg már semmi kedvem nem volt meghalni. Inkább csak fáradt voltam és elkenődött.

Még búcsúlevelet is írtam, de a végére annyira összekavarodtak bennem a dolgok, hogy nem tudtam normálisan leírni, amit akarok. És rájöttem, hogy amúgy is korai lenne még meghalni. Annyi mindent nem mondtam még el Zolinak, annyi mindent szeretnék még és nem akarom, hogy túltegye magát rajtam és a halálomon és mással legyen. Nem akarom, hogy mással legyen!!!
A másik meg, hogy nem akarok szűzen meghalni. :’D Azért lehet azt nem kéne kihagyni az életből.

Minden csoda három napig tart
írta sziszi 2012. május 13.

Könnyelmű elhatározás volt, hogy minden nap próbálok írni. Egy ideje már nem is néztem az oldal felé. De ez nem csak az én hibám volt, hanem az élet is nagyrészt beleszólt. Elsőnek is ott volt a délutáni suli, bár én még akkor is korán keltem és a délelőttömet Zolinál töltöttem, aztán pedig suliba. itthon pedig már nem volt erőm mesélni és leírni, hogy mi is történt. Pénteken pedig hiába volt minden a megszokott rendben és mentünk be délelőtt tanulni, aznap meg délután voltam Zolival és este mire hazaértem teljesen elkapott a letargia. De annyira nem hagytam el magam, mert itt volt tesóm, aki elköltözött és ő szóval tartott. Épp kerítést csináltak és anya próbált nekünk vacsorát csinálni a legkönnyebb módon, amikor közölte vele, hogy ők nem akarnak enni, mert moziba mennek. Végül én is spontán hozzájuk verődtem és elmentem.  Ádám közölte velem, hogy legalább akkor eljátszom, hogy a barátnője vagyok és mennyivel jobban fog mutatni Daniék mellett, akik már egy ideje (úgy kábé 6-7 éve) komoly kapcsolatban élnek. Aztán lelohadt a fellelkesedése, mivel csak két tizedmásodpercem volt átöltözni én meg hirtelen nem tudtam magamra mit kapni szóval felvettem a System of a Down-os pólóm és úgy jelentem meg. Erre csak lefitymáló tekintettel mért végig, hogy ez mégis mi?
- Ne legyél már te is olyan idióta punk. – csóválta a fejét tovább.
- Ez nem is punk együttes! – mutattam magamra és sértetten fordultam el – … meg amúgy is nem volt időm ruhát válogatni.
Végül túltette magát rajta, nem mintha egy sötét mozi teremben annyira számítana, hogy mi van rajtam és egy gyors kajavásárolgatás után már bent is voltunk.  A bosszúállókat néztük, amiről csak annyit tudtam összvissz, hogy szuperhősös… és pont. De ettől függetlenül tetszett és nem bántam meg, hogy elmentem.
Késő este értünk haza és a sors még utána se volt hozzám kegyes, mert éjszaka közepén a gépem beadta az unalmast. Egy ideig próbáltam újraélezgetni, vagy valamit bevetni… de nem ment. Félálomban ücsörögtem mellette egy pár órát, aztán inkább elvonultam aludni. Ez is egy ok, amiért nem tudtam jönni. Bár továbbra sincs jól, megnézte apám és még a cuccokat próbálja megmenteni róla, de elég gyéren megy a kísérletezés, mivel a vinyója halt meg és egy csomó dolog odaveszett. Elmondta nekem hatszor, hogy a cuccaim több helyre kéne menteni ilyen eset miatt. De én csak vonogattam a vállam, hogy annyira nincs sok fontos dolog rajta. Csak egy rakat fotó (azok része másnak is meg vannak) egy csomó írásom és versem (az viszont nem biztos, hogy meg van máshol…) na meg egy majdnem 300 oldalas word dokumentum az életemről. Kábé ezek a fontosak. Amik meg ezekből odavesznek… nos… pár év munkája biztos kirepül az ablakon, de nem fogok belehalni azt hiszem. Amiket én alkottam úgy is mind fos és kukába való. Na, most akkor tényleg oda is kerül.
Az egyetlen dolog, amit sajnálni tudok az a sok sok sok zene… de azt majd beszerzem megint.
Viszont nem tudom mikor lesz megint jó és mikor kapom vissza. Majd elválik. Addig is apától kaptam kölcsön egy netbookot. Elég idegesítő és szokatlan, de legalább van. Az első dolgom az volt (mikor megtudtam, hogy több időre rászorulok) hogy feltegyem a chromet. Most hogy már ez megvan egész elviselhető lett. Addig is mindent mentegetek a pendrivomra és remélem, hogy meg tudja oldani apám a gépem baját.

Szombaton pedig a nyíregyházi vadasparkba mentünk Anitáékkal. Anya megint nem jött velünk, nem nagyon szokott és Ádám sem, mert neki más programja akadt. Úgy döntött inkább vagy ezer méter magasról kiugrik egy repülőből. El is hozta a felvételeket és a képeket hozzánk, hogy megnézhessük. Durva volt, ahogy ott zuhantak lefelé és tépte az arcokat a szél. Elkezdett üvölteni, a pasi, akivel ugrott pedig befogta a száját, mivel min utólag kiderült nem szabad kinyitni a szád, csak amikor már kinyílt az ejtőernyő. Igazából, ha nem lenne ennyire drága én is lehet kipróbálnám. Vagyis nem tudom. Biztosan nagy élmény lehet és engem is érdekelne, de abban is biztos vagyok, hogy amikor kinyitják nekem az ajtót és meglátom mi van alattam meggondolom magam. De akkor már késő, mert nem sok időd van átgondolni a dolgokat, rögtön ugranak is veled. De tesóm már csak ilyen. Mindenre rá van pörögve, ami extrém. Nagy álma volt, hogy vadászgép pilóta legyen, de abból már nem hiszem, hogy sok minden lesz. Mostani hobbija pedig a sziklamászás lett. Ma is valahol a Bükkben mászik épp egy hegyen.
Nekem csak a cápanézegetés meg fóka puszi jutott szombatra, de ezzel is megelégedtem. Legalább levegőn voltam, állatokat bámulhattam, meg gügyögő felnőtt férfiakat, akik ha megláttak valami szőröset és picit rögtön, mint a kisgyerekek ujjongani kezdtek. Sok mindent végig gondoltam magamban, főleg mikor estefelé már tök egyedül álltam az akvárium alatt és néztem a fejem felett köröző cápákat és sokféle színes halrajt. Legjobban az a téma forgott az eszemben, ami mostanában nem hagy nyugodni. Az elmúlt pár napban ez repített a magasba és teljesen feldobott és úgy éreztem magam, mint aki rózsaszín fellegek között jár… de minden csoda három napig tart és akkor ott már totál másképp láttam mindent. Féltem inkább. Leginkább magamtól. Mintha nem tudnám irányítani a vágyaim, mintha elszaladna velem a ló. Nem lenne ez baj, ha a ló ugyan olyan gyorsasággal futna Zolival is. De megőrjít ez az örökös hallgatás. Sosem tudom mit gondol, mit érez, mit akar. Csak lesem az arcát, hallgatom mit mond és folyton csak következtetek, de mi van ha nem jól? Bár szerda délelőtt akkor is megkérdeztem, hiába fogadtam meg, hogy én sem feszegetek semmilyen húrokat, ahogy ő sem, de úgy gondoltam abban a helyzetben, azok után már tényleg mindegy volt… és egy határozott igen választ azért nehéz félreértelmezni… de akkor sem vagyok benne teljes mértékben biztos, hogy az ő lovai olyan gyorsan hajtanak, mint az enyémek és tud követni. Vagy hogy egyáltalán akar e követni. De… minden el fog dőlni. Így hát úgy döntöttem várok, mást nagyon úgy sem tudok tenni ebben a helyzetben csak szépen várni és várni, hogy mi lesz. Ez a megoldás és amikor erre rájöttem úgy gondoltam ideje otthagyni a cápákat, megkeresni tesómékat és hazamenni. 

Kiss, while your lips are still red
írta sziszi 2012. május 09.

Hirtelen minden megváltozott. Még a nap is újra kisütött. Az eső is elállt. De a legnagyobb változást abban éreztem, hogy nem érdekelt Szili. Hiába jött, hiába becézgetett, nevezett édesnek és csinálta azt, amit rég… nem hatott meg. Túl lettem rajta? Vége? Végre a jelenben élek ismét.
Minden olyan szépnek tűnik most. A madarak csiripelnek, süt a nap és azok az emberek, aki rendszerint őrületbe kergetnek most mintha teljesen megszűntek volna számomra. Vidáman lépdeltem végig a Főtéren és néztem a szökőkút felcsapódó vízét a fák mögül. Jön a jó idő, jön a nyár. De a szívembe már jó ideje megérkezett.
Az elmúlt két napban nem kavarog bennem más csak egy halom sablon duma és nyálas szöveg. De végre megtaláltam azt, aki mellett tényleg élek, akivel teljesen azonosulhatok.

Mikor ott feküdtem a karja között, halk sóhajai betöltötték az egész szobát, az üres házat és az egész lelkem. Úgy éreztem ott, egymásba gabalyodva, hogy teljesen egymáshoz tartozunk. Mintha már lassan egy test lennénk. Szavak sem kellenek ide, semmi. Mégis olyan mintha értenék mindent. Tudnék mindent. Órák óta a hangját sem hallottam. Csak feküdt mellettem, ölelt szorosan és nem akart elengedni. Én pedig nem akartam otthagyni. Ott akartam maradni a világ végezetéig…
- Annyira fáradt vagyok. – dőltem rá az egyik párnára. – Nem akarok suliba menni.
- Látom. – szólt és felém hajolt, hogy megcsókolhasson. – Pedig lassan indulnunk kell.
Bár ne kéne… gondoltam és szemeimmel az órát figyeltem. Végül mégis összeszedtem magam és nem sokkal később már az iskolája felé gyalogoltunk együtt.
- Még szerencse, hogy nem írok semmiből dolgozatot. – révedt el a távolba. - Minden kérdéshez csak felhőket meg napocskákat rajzolnék.

"és menjünk ki a rétre baszni"
írta sziszi 2012. május 07.

- Amúgy ma meg anyák napja van! – szólt bosszúsan anya.
- Tudom. – sziszegtem – Nem felejtettem el.
Miért lövi le mindig a poént? Miért nem vár inkább este tízig és kötti akkor az órunkra, hogy elfelejtettük? Kora reggel (na jó úgy déltájt) ha még nem köszöntöttük fel az nem azt jelenti, hogy kiment a fejünkből, hanem nem tudtuk megszervezni, hogy hogyan vegyünk ajándékot. Tesóm ugyan eljött hozzánk ma látogatóba, de rögtön fordult is vissza másik tesómmal és apával, hogy Boriszt vigyék a kórházba, amolyan gyors vizsgálatra, hogy minden oké-e. Utána meg szépen kiosontunk együtt hárman, bepattantunk a kocsiba és irány a virágárus, ahol vettünk egy szép dísznövényt, miről fogalmunk sem volt, hogy mi az és már suhantunk is vissza.
- Sziiiisziii! – kiáltott anya fel nekem, mert azt hitte a szobámban kuksolok ahelyett, hogy terítenék (amit már akkora rég megcsináltam, de mindegy) és végre nekiláthatnánk az evésnek.
- Itt vagyok. – szólaltam meg a háta mögött kezemben a hatalmas, zöld cserepes növénnyel.
- Ja. – fordult meg aztán bosszúsan tekintett a kezemben lévő virágra. – Csak azért, mert szóltam, mi?
Na így köszönd meg az ajándékot.
- Nem. – sziszegtem vissza neki én is majd egy-egy puszi kíséretében boldog anyák napját kívántunk neki.
- Amúgy fogalmunk sincs ez micsoda. – szólt Ádám miközben anya elhelyezte a pult tetején.
- Nekem már egyszer volt ilyenem. – felelt rá anya. – Azt tudom róla, hogy csak desztillált vízzel lehet locsolni.
- Hát. – nézett fel rá Dani együtt érzően. – Akkor csodáljuk, amíg él…

A mai napom sokkal élménydúsabb volt a tegnapinál, bár hasznosabbnak egyáltalán nem nevezhetném. Tegnap délelőtt legalább még segítettem anyának aztán délután pedig csak a szobámban ültem, jégkrémet ettem és Sabrina, a tiniboszorkány-t néztem hirtelen felindulásból. Ma meg Dórinál voltam és Fiúk a kútból (vagyis Fiúk a klubból, de hála nekem köreinkben elterjed a „kút”ból elnevezése) néztünk. Sőt még táncoltunk is egyet a Caramelldansen-re. Ja és végig zabáltuk az egész napot. Ennyire volt hasznos az egész. És megtudtam, hogy messziről lerí rólam, hogy mikor gondolok Zolira és mikor nem, mert olyankor mindig elrévedek a távolba és aprócska mosoly bujkál a szám szélén. A buszmegállóba is összefutottunk és Dóri szerint teljesen kivirultam mikor megláttam. De ez a virultság hamar lelohadt az arcomról, főleg mikor este írtam neki egy sms-t, hogy nem akar-e véletlen leugrani, hogy lásson úgy is itt van két háztömbnyire körülbelül. De persze a válasz egy igen határozatlan nem volt. Ezen kicsit megsértődtem.
- Utálom a férfiakat. – sziszegtem a fogaim között.
- Na persze. – forgatta a szemeit barátnőm.
- Jó… tényleg nem. – vontam meg a vállam. – Egyszerűen imádom őket! Velük olyan izgalmas az élet…

Búcsú, dráma, halálközel 
írta sziszi 2012. május 05.

Már maga a tegnap reggel furcsán kezdődött. Felkeltem és kiszedtem a hajcsavarókat a hajamból és olyan fejem lett, mint egy négernek. A hajam olyan dús volt és úgy csavarodott össze-vissza, hogy hiába fésültem, csak még nagyobb lett. Végül összekötöttem és így indultam el. Még időben is, de apa morgott végig és folyamatosan hívogatta Daniékat, hogy miért nem veszik fel a telefont. Én nem értettem meg. Ha elsőre nem veszik fel, akkor százhuszonhatodjára sem hiszem, hogy felvennék. Főleg, ha kábé két másodperc szünetet tart a hívások között. Szóval csak nekem morgott, de én nem figyeltem rá, hanem Tobias hangjára koncentráltam. Csak olyan szavakat csíptem el, hogy „mi a fenének nem veszi fel?” „Borisz beteg” meg hogy „ha nem jön haza Borisz meghal”
Egész napra el is felejtettem, hogy szegény kutyánknak baja van. Főleg, hogy nem is tudtam a részleteket és hozzászoktam, hogy apa mindig előszeretettel túlozgat, főleg ha betegségről van szó. Egyszer miatta ültem bent egy egész éjszakát a korházban, mert pánikot keltettek, hogy hepatitiszes vagyok mivel a szemem tiszta sárga volt. Az orvos viszont közölte velem, hogy semmi bajom csak keveset és azt is rendszertelenül eszek és ezért a májamnak valami kínja van és a szemem besárgult. De semmi gáz csak figyelnem kéne a táplálkozásomra. Szóval bent ültem tök egészségesen egy egész éjszakát és betegen jöttem haza, mert a sok gyerek közül összeszedtem valamit. Halál megérte.
A ma reggelem sem sikeredett sokkal gördülékenyebbre. Fel kellett kelnem zöldhajnalban (igen, nekem reggel hat óra már elég zöldhajnal főleg, hogy szombat van) és fájó torokkal, majd szétfagyva azt sem tudtam mit akarok és mit kéne csinálnom. Majd nagy nehezen összeszedtem magam, felcibáltam a bocskaim, kerítettem egy normális harisnyát és magas sarkakon kitipegtem az udvarra, ahol apám várt. Kiderült, hogy odafent Daniék még azon filozofálnak, hogy jöjjenek velünk avagy sem. Én már hót ideg voltam. Amúgy sem volt kedvem bemenni, ha korán kivernek az ágyból alapból morcos vagyok és az sem segített, hogy az idő vészesen csak telt és telt és nekem semmi kedvem nem volt elkésni. Főleg, hogy sok mindent nem kellett csinálnom csak megvárnom még zsoltárt dalolászva elcsoszognak előttem a 12.esek aztán jöhetek is haza. Ezért bemenni ilyen kora reggel. Anya azzal vigasztalt, hogy majd két év múlva nekem fognak puccban-parádéban ott dekkolni a diákok. De azt is nagyon jól tudom, hogy akkor meg ugyan így fognak morogni ők is, mint én. Szóval akkor… én miért ne tegyem?
Apa végül megvárt amíg végeztem a suliban. Végig néztem, ahogy fehér rózsával a kezükben, egyen-bocskaiban végigszédelgőzik az egész felsőbb évfolyam előttem. Kicsit sajnáltam, hogy barátnőm nem jött be és végül le lett fújva minden délutáni program. Szívesen beszéltem volna vele. Jól jött volna egy cigi, elkeseregtem volna neki, hogy a vizuális drogom elballagott és soha többé nem látom, aztán vállvonogatva nyugtáznám magamban a dolgot és elmennénk enni valami szennykaját. Jól hangzik. Pont, amikor ezen agyaltam elém ért az a srác. Nem akartam ránézni, de mivel öt centire előttem lépdelt megkövült arccal muszáj volt odapillantanom. Pont abban a másodpercben nézett ő is rám és egyszerre kaptuk el a tekintetünk. Utána csak lehajtott fejjel vártam míg elmegy előttem. Felrémlett a tegnapi bolondballagás, amikor egy sötét kékes-lilás öltönyben, ami csak úgy feszült rajta, zöld hajjal, teljesen összemázolt fejjel jött be.
- Úristen Dóri – sóhajtoztam. – Szerinted nagyon gáz lenne, ha odamennék és belemarkolnék a seggébe?
- Eléggé. – jött barátnőm válasza, bár nem lepett meg. Én is tudtam a választ, de attól függetlenül szívesen megtettem volna. Úgy se látnám többet. Franckarika, miért is nem léptem?
Utána sandítottam és megállapítottam, hogy bocskaiban sem utolsó. De nagy szívfájdalmat nem éreztem akkor sem, amikor eltűnt a lépcsőfordulóban és akkor már egész biztos voltam benne, hogy ez volt az utolsó találkozásunk. Már leforgott bennem egy mély tanakodás és arra jutottam, hogy bár mennyire is jön be és ragad magával a külseje, a szemei, a hátra nyalt haja, az a tipikus táncos stílusa… most jó helyzetben vagyok és senkivel nem találnám meg így az összhangot, mint Zolival. Nem hiszem, hogy egy ilyen kis táncos lábú miatt, akivel száz, hogy nem egyeznék ennyire ott tudnám hagyni. Pusztán csak jól esett olykor felfalni a szemeimmel, ha megláttam a folyosón.

A ballagás után mehettünk az állatkórházba, ahol tesómék már vártak minket. Nem sokat volt távol Borisz, csak egy estét, de már ez is fura volt. Üres volt a ház meg az udvar. Úgy hazajönni, hogy nem csóválta neked a farkát és üdvözölt a nagy barna csillogó szemeivel. Mikor bevitték az orvosok csak sima kullancsfertőzésre gyanakodtak. Kezelték is, de kiderült, hogy ennél sokkal több és mérget evett. Nálunk le van zárva, nem tud elmászkálni sehova, max a garázsba tud beszökni, de amúgy se tartunk itthon ilyen mérgeket, meg semmit, szóval fogalmunk sincs honnan szerezhette. Kiderült, hogy a szomszédunk kutyája is így halt meg nem rég. Mérget evett és sok esély van rá, hogy szándékosan mérgezte meg valaki őket. A mi kutyánknak amúgy is nagyon nagy és mély hangja van és lehet valakit nagyon felhúzta, hogy a kutyák éjszaka ugatnak. De ha emiatt képes ilyenre vetemedni és megmérgezni egy ártatlan jószágot az… az… egyszerűen arra szó sincs! És mi lesz, ha látja, hogy meggyógyult és megint megpróbálja? Az ilyen embert szívesen félholtra rugdosnék. Ráadásul volt már rá példa ezen a környéken, hogy kutyákat vertek agyon és öltek meg. A két szemünkkel láttuk. ~.~
Amikor megérkeztünk a kórházba az udvaron már ott volt Borisz tesóm mellett pórázra kötve. Kíváncsian dugta ki a fejét a ház mögül és nézett felénk, ahogy közeledtünk. Olyan kis gyámoltalan volt és aranyos és … jaj meg kellett volna zabálni. Még szerencse, hogy nem lett semmi baja. Nem sokon múlott. Állítólag nagy nagy nagy szerencsénk van, hogy elkapta a kullancsos fertőzést, mert ha ez nem lett volna akkor sose vesszük észre, hogy baja van és megmérgezték, csak amikor már meghalt. Infúzióra kellett kötni, vérátömlesztésen is részt vett… De szerencsére már itthon van!

Totális agyfasz a nyugalomból
írta sziszi 2012. május 02.

Teljesen kiegyensúlyozottan, boldogan mentem be a suliba. Büszkén lépkedtem végig a folyosón. még a velem szembe lévő tükörbe is bele mertem nézni, nem féltem az elém tárulkozó képtől. Nem tudtam honnan ez az öröm, hiszen tegnap még minden bajom volt és a kardomba akartam dőlni. Bajom volt a sulival, a dogákkal, a tanulással, az emberekkel, a világgal és még Zolival is. Meglepő, mert eddig még nem volt vele bajom és nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen flegmaságot és menekülést, amit elkezdtemfelé árasztani. De azt hiszem sejtem miért viselkedek így. Hülye vagyok… túlélem.
Viszont késő este mégis kiszedte belőlem, hogy mi a bajom és elmondtam neki a manipulációs elvem, meg hogy félek, hogy kikészül tőlem és a többi. Erre csak annyi volt a válasza, hogy a megoldás könnyű: elvisel. De én nem akarom, hogy elviseljen! Hogy lenyelje a hülyeségeim, mert muszáj! Azt akarom, hogy kedveljen, sőt még annál is több! Erre csak annyi volt a reakciója:
- A kedvelésen már rég túl vagyok… o.o
És közölte velem, hogy az egész „manipulálás-elvem” hülyeség és ő semmi ilyet nem érez. Bár akkor este még nem voltam nyugodt, sem hogy boldog, de reggelre teljesen kivirultam. Lehet sokat segített az alvás, meg a forró zuhany és a hasonló dolgok.
De ez a nyugalom másodpillantások alatt elpárolgott mihelyt beléptem az iskola falak közé és megszólított a legelső ember. Az sem nyugtatott a tényen, hogy néhány idegtépő személyiség hiányzott betegségre hivatkozva. Bár tény, hogy ha ő is ott lett volna akkor biztos totális idegösszeroppanás szélére sodródom.

Hát soroljam mik borítottak ki?
- Nyűgös- nyafogós-hisztis társaság fogadott. Mindenkinek baja volt valamivel, de senki nem tudta miért. Szépen átragasztották rám is és odalett az amúgy is labilis nyugalmam.
- Kikaptam az angol kis érettségit, ami önmagában annyira nem rossz hír, mert négyes lett és az annyira nem rossz, de nem tudtam nem megsértődni egy csaj csípős és kurva kedved megjegyzésétől, hogy „Úristen milyen hülye vagyok még Sziszi is jobbat írt nálam.”  Persze csak százalékban mérve, neki is négyes lett. Ezt csak egy „kösz badzmeg”gal kommentáltam és még neki állt feljebb, hogy miért sértődök meg ezen. Mondjuk, mert nem elsőnek süti el ezt a kedves megszólalást? Meg mert mostanában mindig csak baszogat megállás nélkül. ~.~ Azt hiszem ennyi indok elég is és ne jöjjön nekem olyanokkal, hogy hisztis vagyok. Ez igenis sértő volt! Főleg hogy nem első eset. Ha pedig ezeket csak viccnek szánja, akkor ne menjen humoristának, mert éhen fog halni.
- Földrajzon feljött Tomival, hogy összefutottunk a Roncsban még péntek este. Megkérdeztem, hogy honnan ismeri az egyik srácot, aki az én régi osztálytársam volt és láttam, hogy vele sétált. „A legjobb baráti körömben van benne. De ő ismer téged. És nagyon utál. Mesélt rólad…” Befúj-kiszív-nagyszusza minden, ami kell. Ezen a témán már rég túltettem magam. Régi barátok, akik ma már ellenségek és nem is tudom miért. Fáj a lelkem, ha az ilyen emberekre gondolok. Régen még együtt hülyültünk egy sötét pincében és mindenkit kibeszéltünk, teljesen jól megvoltunk aztán egyik napról a másikra meg meggyűlölt. Senkivel nem volt még ilyen esetem. Csak vele és azóta se értem miért. Amikor meglátom az utcán felfordul a gyomrom, ha meghallom miket terjeszt rólam, hogy szid a közös ismerőseinknek sírhatnékom van. De nem sírok. Már nem. Már nem érdekel… „Kivel voltál? A barátoddal?” szakította félbe Tomi a meditálásom, amivel próbáltam elkerülni a teljes kiakadást. „A csicskásod? Amúgy jártok? Mert ha igen akkor nem szidom.” „Nincsbarátom” sziszegtem és előre is fordultam. Ezzel a beszélgetést beszüntetem!

Annyira hülye vagyok, ugye?
írta sziszi 2012. május 01.

-Lassan mennem kéne. – súgtam halkan, mert annyira elszoktam már a beszédtől, hogy alig tudtam rávenni magam a szavak megformálására. Azt a mérhetetlen nagy csendet, ami ránk telepedett nem akartam megtörni. Csak a karkötőm halk csilingelése hallatszott, amint az apró vasmacskák, kinyitható szív alakú medál és a hasonló fityegők összeverődtek. Hirtelen felindulásból vettem fel azzal a címszóval, hogy itt a nyár ez pedig tökéletesen nyárias kiegészítő. Vastag nyakláncokat meg karkötőket nem akarok feltekerni a csuklómra, mint eddig (részben takargatás miatt, részben mert még mindig látszik kicsit a csíkos barnulásom) mert szeretnék most már egy színű lenni, nem olyan mint egy zebra.
Zoli nem szólt semmit. Nem hatotta meg az aggódásom. Úgy látszik ő nem erőlködött, hogy megkeresse a hangját és megint megszólaljon ilyen sok idő után. De én nem hagytam annyiba. Megint szóltam kicsit később, hogy fél hét van és lassan menni kéne, ha el akarjuk érni a buszom. A reakció ugyan az volt. Se szó, se beszéd, még egy apró szemrebbenést sem kaptam válaszul, mint aki teljesen elengedi a füle mellett, hogy mit magyarázok neki. Hagytam magam elcsábulni, de később még mindig erősködtem, hogy induljunk el.
- Hát… - fordult meg nagy nehezen, hogy lássa az órát. – Már mindegy.
- De még elérjük nem?
- Attól függ mennyire akarjuk.
- Látom nem nagyon akarod. – feleltem bosszúsan, mire ő csak visszanézett rám és folytatta amit abbahagyott az aggodalmaim miatt. A buszom indulása előtt nem sokkal, mikor már tényleg semmi esélyem nem lett volna elérni lemászott rólam és elengedett.
- Nos… hát mindegy. – húzogatta a vállát tök ártatlan fejjel. – Kérsz valamit inni?

Tök boldogan jöttem haza. Tökre semmi problémám nem volt. De most tökre nem tudom mi van velem. Furcsa dolgok fogalmazódtak meg bennem. Elsősorban az, hogy lehet túlságosan is irányítani akarom az embereket. Manipulálni. Meg akarom szabni, mit tegyenek, de még azt is hogy mit gondoljanak és mit érezzenek. Valamikor megy, valamikor nem. De nem direkt csinálom. Tudat alatt, akarva-akaratlan. De nem akarom, hogy az emberek azért tegyék, amit tesznek, mert agymosáson mennek át általam. Lehet, ha nem úgy viselkednék, ahogy talán kettőnk között is minden teljesen másképp alakulna. Nem tudom mit gondol és attól félek egy idő után annyira erős lesz a manipulációm, hogy kikészül tőle.
Úgy döntöttem visszaveszek. Megnézem mi lesz, ha minden döntés az ő kezében van. Annyira, de annyira visszaveszek magamból, hogy még csak olyan csekély apró dolgokat sem döntök el, hogy merre menjünk, miről beszéljünk, mikor találkozzunk. Egyáltalán nem fogok semmit csinálni.
Ez kábé úgy nézett ki, hogy egyik percről a másikra teljesen megváltoztam. A legrosszabb, hogy mindent megérez rajtam. Egy apró sóhajtásból rájön, hogy valami nincs jól. Nem tudom, hogy csinálja. Nem szoktam meg. A régi barátom akkor sem fogta fel, hogy problémám van, ha hatvanmilliárdszor közöltem vele. Tudom, hogy ez a sértettségre utaló visszavonulásom sem túlzottan jó. De annyira hülyén érzem magam. ._.

Milyen igaz is...
írta sziszi 2012. április 30.

 

Ez itt már a nyár?
írta sziszi 2012. április 28.

Annyira csodálatos idő volt ma. Tiszta nyárérzésem van, főleg, hogy még suliba se kell menni, hanem négy napos szüneten vagyunk. Az azt következő héten meg érettségi lesz és délután kell bejárni, csak az első három órára. Azt hiszem ez az időszak laza lesz nekünk. Nem is bánom. Bár ki nem bánja?Ma hirtelen felindulásból kifestettem a körmöm rózsaszínre, hiszen itt a jó idő! De sehogy sem akart megszáradni, olyan krémes álaga volt és teljesen felhúzott szóval lekapartam az egészet. Majd holnap kifestem valami másra. Lehet zöldre. Most úgy szeretnék egy kis neon zöldet, mert a kezemen lévő karszalag is olyan. De sajna az én zöldem nem neon. Na, majd szerzek. Eldöntöttem, hogy veszek pár rikító lakkot a közeljövőben. Most olyan szíííínes hangulatban vagyok!
Tesóm barátnője is citromsárga és kék körmökkel érkezett, amik még csillogtak is ráadásul. Másik tesóm csak furán nézve kérdezte tőle, hogy mégis mi ez a bizarr színvilág?
- Hát… itt a nyár! – tárta szét a karját a lány és boldogan nézett a fákkal körbekeretezett kék ég felé.
- Kicsit túlzásba vitted. – szólt másik tesóm az orra alatt.
Nem baj. Én nem ellenzem Pancsa hihetetlen körmeit. Most én is vevő vagyok mindenre. Bár azért citrom-kékre lehet még sem. Meg a bükki maratonra sem, amire rá akar venni tesóm (bár mi csak a 10-es távra mennénk. Haha… csak 10 kilométer hegynek fel… végül is az semmi. xd Naja.) Na meg a falmászásra se tud befűzni, mert nem vagyok hajlandó eltérni attól az állításomtól, hogy nekem nem menne, mert nem bírom el a saját súlyom. Bár mennyire is vagyok könnyű nekem az izomzatom egyenlő a SEMMIVEL. Bár most még híztam is. Mondjuk nem csodálom, mostanában sokat eszek. Ma is rengeteg palacsintát felemésztettünk. Aztán még egy egész doboz jégkrémet felemésztettünk.
Ez a nap annyira jó volt. Mint mondtam már teljesen nyár hangulatom van. Bárcsak ne is kéne visszamenni a suliba már. Már annyira várom a nyarat. Azt is remélem, hogy ez nem lesz ilyen itthon rohadós, mint tavaly. Teszek ellene. Bár most ezerszer normálisabb a (mondjukhogy) barátom és gondolom barátnőimmel találkozunk majd. Többször, mint múlt évben.
Ma kimentem egy órát napozni. Nem tudom mennyit barnultam (kábé semmit), de majdnem odapörkölődtem a földhöz. Viszont hangulatos volt. Végre van fű a kertben, meg virágok, meg fákon kezd lomb lenni. És az a drága hársfa is virágzik, szóval a levegő tele van a szálló fehér geciségével. A napom többi részét pedig kitette tesóm hazalátogatása és dumálás meg sétálás, na meg persze az evés.

Boldogan mesélte tesóm, hogy tegnap voltak az új helyen, a Roncsbárban. Erre csak rávágtam, hogy „Tényleg te is? Én is!” Ő meg csak döbbent bámult rám, hogy mit kerestem én ott.
A válasz egyszerű, bár a döntés bonyolult volt. Végül mégis elmentem a koncertre és nem mentem el a színházba. Utólag anya megerősített, hogy ez egy remek ötlet volt, mert az előadások között volt unalmas, fos, szörnyű… de jó nem igazán. Elmesélte, hogy az Ady-sok drámásai mit alkottak és csak így néztünk, hogy ez aztán „művészet”. Én sem bántam meg, hogy mégis a koncert mellett döntöttem.
Bár a bejutás vicces volt. Egy goromba nő letámadott, hogy hány éves vagyok, mire csak nagy szemekkel rápislogtam, hogy 16… gondoltam magamba, hogy ha ez itt elzavar engem agyfaszt kapok. De nem csak rákötött a kezemre egy zöld karszalagot és arrébb lökdösött egy másik goromba nőhöz, aki gorombán végig motozott mindenkit. Én közbe összeraktam, hogy zöld a kiskorúaké, a sárga meg a nagykorúak szalagja lenne. Odabent mikor odajött hozzánk Gyuszi furcsálva böktem a kezére, hogy neki miért sárga van.
- Nézd már, hazudott a koráról!
- Mi van? – pislogott rám bambán. Ekkor vettem észre, hogy Zoli kezén is sárga szalag van és ő is ugyan olyan értetlen fejjel néz rám.
- Neked miért zöld? – vették észre akkor ők is.
- Titeket nem kérdeztek meg, hogy hány évesek vagytok? – értetlenkedtem.
- Nem. – néztek egymásra. – Mert?
- De… - néztem le a saját kezemre. – Ne mááár! Belőletek kinézik, hogy 18 vagytook?? Belőlem meeeg neeem?
Úgy kiakadtam. Ők meg csak röhögtek rajtam. Nem vicces. :C
A fellépők közül nekem legjobban a Nonvers jött be, na meg a Fekete teve, bár az eleve tetszett és csak az érdekel… Mondjuk ők (Nonvers) voltak az utolsók és alig maradt ott bárki is, mert fél egykor kedzték el és valójában mindenki lelépett a Grenma után. Én azt csak a falnak dőlve hallgattam és néztem a két fiút, aki bemászott a tömeg középre, hogy elordítsák az összes hangjuk és másnap rekedten nyivákoljanak majd, hogy nem tudnak beszélni. A Grenma nem jött be, nem illik a képbe az énekes hangja, bár így élőbe ezerszer jobb volt, mint felvételen. De visszatérve az eredeti témához: a Nonvers az egyik számuk nagyon találékonyan vezette fel:
- Na ki az, aki itt szerelmes? – persze mindenki felemelte a kezét. Én csak oldalra sandítottam, de Zoli kifejezéstelen arccal bámulta az énekest a színpad tövében, a kordonra támaszkodva. Én már majdnem emeltem a kezem, de inkább csak meghúztam magam. Szóval… nem vagyunk…
- Nekem szimpatikus a Fekete teve énekese. – mondtam az este folyamán.
- Elég hülye.
- Igen. Pont azért szimpatikus. – bólogattam. – Te is hülye vagy.
- De akkor szimpatikus is? – nézett le rám.
- Igen. Szerinted miért… - bicsaklott meg a hangom. - barátkozok veled?
„Barátkozok”… A fehér medve szobor tövében is mikor megcsókolt és csak belenézett a szemembe, majdnem kinyögtem azt az „szbetűsszót”. De inkább hallgattam. Ő meg csak megölelt és belesúgta a fülembe:
- Nézd ott alszik egy bácsi. Felkeltsem?
- Inkább ne. – fordultam hátra.

Micsoda problémák az életben
írta sziszi 2012. április 26.

- Nem bírom ezt a sok stresszt! - csúsztam le a padon és a fejemre szorított kezekkel teljes kétségbe esést színleltem. De valójában tényleg kezdtem úgy érezni, hogy idegesítő a hisztim.
- Bocs. – szólt. – Nem akartalak ilyen helyzet elé állítani.
Szorosabban ölelt meg és közbe meg puszilta az arcom én meg csak tovább bámultam magam elé. Nem tudtam eldönteni mi legyen. Koncertre menjek inkább vele és Gyuszival vagy színházba Dórival vagy inkább sehova se menjek. Bár az a lehetőség is feljött, hogy Dóri is jön a koncertre, de volt egy olyan érzésem, hogy nem fogják elengedni – és tényleg. Viszont nem tudtam eldönteni, hogy én meg menni akarok-e vagy sem, annyira amúgy sem ismerem őket, bár egy koncerten nem lehet unatkozni, nem? De a színházba is menni akartam, már csak azért is, mert a darabot (egyiket a 10ből talán) az én anyám rendezte és úgy volt megnézem. Végén már annyira nem tudtam dönteni, hogy azon gondolkodtam inkább nem megyek sehova és inkább itthon alszok.
- Na, azért este majd szólj, hogy döntöttél. – mondta a buszmegállóba végül. – Ma már amúgy is hallottam minden verziót.



Amúgy meg alapból bizarr körülöttem minden, nem csak belülről. Tesóm végül elköltözött. Nekem az egész fel sem tűnt. Csak egyszer még volt, aztán már nem. Szombaton délelőtt suliba voltam, bár szerencsére nekünk nem volt tanítás csak sportnapot tartottak. Mi egy nyelvi vetélkedőn vettünk részt, amit meg is nyertünk. Kaptunk egy egész meggyes-csokis tortát. Iszonyat finom volt. Utána meg rögtön találkoztam Zolival és egy kisebb-nagyobb elázás után elmentünk hozzá filmet nézni. Teljesen kimerültem, csak feküdtem a párnáján és bámultam rá, ő meg ugyan úgy nézett vissza és hosszúakat pislogott a fáradságtól. Majd hazakúsztam nagy nehezen, bár még előtte sprinteltem egy jót a busz után, amit éppen, hogy elértem, már így is könyörögnöm kellett a vezetőnek, hogy engedjen fel, mert az ajtókat már bezárta.  Otthon már csak anya és apa fogadott. Tesóm barátnőjénél volt, a másik pedig elköltözött. Nem is jött haza már. Azóta nem is láttam. Elsőnek nem nagyon hatott meg a dolog, de utána egyre furább lett. Csak egy törölköző volt a fürdőszobában (mert a szülők a lentit használják) evésnél csak hárman ültünk az asztalnál és senki nem beszélt, mivel anya és apa egy ideje már nem kommunikál egymással. Olyan üres és kihalt volt minden. Valójában… hiányzik!

Csak tervek voltak és lesznek
írta sziszi 2012. április 25.

Minden napra új köröm? Ahhoz képest még mindig nem vettem rá magam, hogy kifessem. Minden nap gitározás? Azóta még egyszer sem nyúltam a hangszerhez. Rengeteg könyv elolvasása? Ma jutottam el a könyvtárba végre, de ott is fél órán át keringtem és alig tudtam eldönteni mit hozzak ki. Nem azért, mert olyan sok választék lett volna, hanem pont ellenkezőleg. Olyan szívesen berontanék egy könyves boltba és felvásárolnék mindent, ami elém kerül, de nem tehetem meg. Csak sóvárogva nézem a buszmegállóból a kirakatot és a rengeteg olvasni valót.
Nem tudom miket terveztem még, de az biztos, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy elképzeltem. Ide is olyan régen jöttem fel, de most rávettem magam, hogy írjak valamit. Hátha mégis van valaki, akit érdekel, hogy mi történik az én kis unalmas életemben.



Nem soká vége van az iskolának. Én meg úgy terveztem, hogy nyáron nyelvvizsgázni kéne angolból. Hát nem tudom mi lesz belőle, de máskor nem lesz rá időm. Össze kéne magam kaparni. Ezt a két évet végig gürizni és majd az egyetemen kicsit lazítani. De valahogy nem tudom rá venni magam… és mostanában úgy érzem felesleges is hajtanom. De próbálom nem elengedni magam teljesen. Mondjuk ez tegnap nem jött össze. Csak bőgtem egész este és ugyan azt a zsoltárt énekeltem újra és újra és újra, és annyira reméltem, hogy valami csoda segít rajtam, mert lassan már csak azzal van esélyem. De hagyjuk a bánatot. Nézzük pozitívan a világba. És most megígérem, hogy mostantól gyakrabban jövök!