- Azon tűnődöm, mi lesz a betűkkel, amiket az emberek írás közben kihúznak, kitörölnek, kiradíroznak. Hová lesznek azok a számkivetett, eltaszított, félredobott betűk? Lehetséges, hogy elkeseredett hordákba gyűlnek? Belőlük lesznek a gonosz írások? A rossz könyvek?
- Meglehet. És mi van, ha nem mindegyik számkivetett keseredik meg? Ha a töröltek közül többen úgy értékelik, hogy voltaképpen elnyerték a szabadságukat? Még az sem kizárt, hogy az ő soraikból jönnek a graffitik.

Fura, hogy még egy sima cipzárral is el tudok szórakozni hosszú perceken át. Bár az nem újdonság, hogy nem tudok meglenni úgy, hogy vlaamit ne birizgáljak. Volt hogy már a nagy mondandóm közepén elvették tőlem a kést, amivel hadonáztam és egy kanalat csúztattak a helyére és neke mfel sem tűnt. Csak hadonásztam tovább és magyaráztam.
Minden olyan fura. Annyira bizarr. Ott a karjaiban valami megnyugtató érzés járt át… talán most boldog vagyok? De mindegy, mert úgy is el fog múlni, amikor felszállok arra a nyomoronc buszra. Nem is tudom mit érzek valójában. Nem tudom, hogy szeretem-e még Szilit, de azt igen, hogy nagyon szeretném látni még mindig… bár most még sem. Talán már azt se szeretném.
Nem tudom, hogy mégis mi van. Néha úgy érzem, mintha darabokra hullana szét az életem szépen lassan és én csak ölbe tett kézzel bámulok. Elkap valami felindulás, hogy szablyát ragadjak és mindenkit lekaszaboljak körülöttem és néha annyi gyűlölet halmozódik fel bennem, hogy magam is megijedek, hogy ez lehetséges. Máskor pedig mindenki megölelnék és csókot nyomnék szépen a homlokokra sorra.  De ma megint csak öldökölni akartam. Hátradőlve a székemben elmeredve a távolba nyírtam ki az embereket a lelki szemeim előtt.
- Mi a baj? – faggatózott Gyuszi.
- Semmi különös. Csak pusztán rossz embereket tudok magam köré gyűjteni.
- Na, kösz. – sértődött meg, de én csak megvontam a vállam és felálltam. Nem éreztem úgy, hogy szabadkoznom kéne. Vele kapcsolatban sem érzek mást csak teljes kételyt. Lehet soha többé az életben nem leszek képes bízni egy emberben sem… vagy ha igen akkor az nem a közeljövőben lesz. Lehet soha többé nem leszek képes közel engedni magamhoz senkit. Mert bárkivel megteszem az elhagy, leszar, megbánt, hazudik vagy bármi hasonló. És megint én fogok a padlón heverni… egyedül, megtörve és nem lesz senki, aki segítsen rajtam. Senki.
Majd egyedül maradnak egyszer ezek az emberek és akkor fognak rájönni, hogy elbaszták. Elbaszták és már nem leszek ott nekik. Talán egyszer feltűnik valakinek a hiányom. Talán egyszer keresni fog majd valaki, hogy hova lettem. De akkor már késő lesz. Akkor már késő… Majd hozzászokok ehhez a helyzethez. Csak pusztán sose hittem volna, hogy egyszer ide fogok jutni. Valahogy nem. Rengeteg ember vesz körül és rengetegen mondják, hogy mennyire szeretnek és milyen fontos vagyok nekik, de ennek ellenére mégis egyedül vagyok. Teljesen egyedül.
Nem hiszem, hogy ez van. Annyira nem így kéne lennie. Annyira gyűlölök mindenkit!!! MINDENKIT!!! Miért bánnak velem így? Mit vétettem mégis? Miért nincs egy kibaszott nyomorult faszszopó ember a világon, aki ha már kimondja, hogy kitart mellettem mindig is akkor KI IS TART???!!???

sziszi írta 2012. január  27. kibaszottul kivagyok

A legnagyobb leckét szilveszterkor tanultam meg. Mégpedig, hogy az emberek hamarabb elfogadják és megszeretik az igazi énem. Ha pedig nem fogadnának el önmagamért, az csak azt jelenti, hogy mindvégig rossz körökben forogtam.
Kevesebbet kéne foglalkoznom olyan emberek véleményével, akiknek nem vagyok benne a belsőséges és elég zárt körében. Kit érdekel annak a beszólogatása vagy nem tetszése, akinek semmi köze hozzám? Hát senkit!
De tegnap este mégis elkapott a letargia – ami most is tart még rendesen – mert vannak emberek, akik ha csak halvány foltot is, de hozzáadtak valamit az életem palettájához, viszont én nekik egy elmaszatolódott festékfolt sem vagyok. Totálisan elfelejtettek mindent. Mindent, ami nekem eszembe jut, ha narancslevet iszok, vagy száraz gofrit eszek és a gép mellett ér el a reggel.
Azt mondják az emberek elfelejtik, amit mondasz nekik, de azokat az érzéseket sose fogják, amiket kiváltottál belőlük. De ha semmi nem maradt meg nekik rólam akkor én egy nagy senki voltam nekik.
Hát akkor nem érdekel! Nem fogok más emberekkel foglalkozni, ha ők tesznek rám magasról. Nagy nehezen, de leszoktattam magam arról, hogy más emberekre hallgassak, akiknek lófasz közük nincs hozzám. Valahogy könnyebb így az élet. [naplórészlet kikapcs]
Az élet komolyan szívózik velem? Kijelentek valamit, amit tényleg úgy is gondolok és még abban a percben megcáfolja és aztán még a képembe is röhög. Persze ez nem tud feldobni. Csak még joban fáj mint eleve…
[naplórészlet bekpacs] És most teljesen másra térve: már szervezik az osztálykirándulást. Na hova megyünk?  Erdélybe! Közelebb kerülök Szilihez, ott állok meg egy nap közvetlen mellette és agyon fog enni az ideg, hogy nem láthatom. Még mindig a nyárban bízok, talán akkor találkozunk… [naplórészlet kikapcs]
Valójában miért is írom én ezt le? Egyáltalán minek írok le bármit is? Egyáltalán minek szólok én emberekhez? Minek tartom én a kapcsolatot bárkivel is a világon? Miért? Fontos vagyok bárkinek is ebben a kibaszott világban? Nem vállakra van szükségem, ahol kisírhatom a lelkem, hanem valaki olyanra, akinek én nyújthatok támaszt. Akinek szüksége van rám. Aki mellett nem úgy érzem magam, mint egy kibaszott nagy teher… -.- Akiből nem harapófogóval kell kihúzni a dolgokat, hanem megnyílik magától előttem, mert úgy érzi el akarja mondani amit akart. Szükségem van valakire, aki nem hazudik, akiben megbízok és én is bennem. Aki nem csak dobálózik a szavakkal, hanem be is bizonyítja, hogy úgy van, ahogy. Akiért nem kell harcolnom, meg mennem utána… és ő se jön utánam. Hanem egymás mellett békésen megvagyunk. -.- Álom… szép álom!!!

sziszi írta 2012. január 23. ideje lenne eltűnni kicsit

Én azért még hittem régen
Hogy mi egyszer, kéz a kézben
Elsétálunk a naplementében…
De ma már kétlem

Elmúltak azok az idők
Nem tudom mi tévők
Legyünk, ha leszünk
Egymásban elsüllyedünk

Beléd kapaszkodnék, de te nem tartasz
Folyton csak előre hajtasz
Rohansz és én követlek,
Mert még mindig szeretlek

Nem feledlek, jegyezd meg
Nem tudnálak, fenyegetnek
Az elsuhanó gyors percek
Csak lesel, csak lesek

Sürget az idő és attól félek
Jövőre már nem úgy kellek
Mint most, ha egyáltalán kell
Amit neked nyújt e kebel

Mit tudnék adni? Semmi többet,
Amit ez a szív kiönthet
Csöpög, folyik, ragad
És te mentenéd magad

Nem hibáztatlak, én is futnék
Futnék messze, hogyha tudnék
De leláncolt, rabul ejtett
Gyönyörű szép kék szemed

sziszi írta 2012. január 21. csak egy vers tőlem

Nem tudom miért hiszem azt, de én valahogy biztos vagyok benne, hogy ami köztünk van… az különleges. Tudom, hogy te képtelen vagy szerelemre, és ha mégis valaki iránt ilyet éreznél az miért is pont én lennék? De talán mégis csak érzel valamit irántam. Egy picivel többet, mint egy szimpla barát iránt. Valahol… a lelked mélyén. Csak hát ki tudja milyen mély a te lelked.
Rengeteget sírtam már miattad. Egész éjszakákat. Nem is tudtam, hogy én képes vagyok ennyit bőgni egyetlen egy ember miatt, de mint kiderült mégis. És még csak meg sem tudom indokolni miért… Mert szeretlek! De miért? Mit szeretek rajtad? Nem tudom! Fogalmam nincs. De nem tudok megszabadulni tőled. Lehet, soha sem fogok. Enyhülnek a sebek néha, sőt valamikor olyan érzésem van el is múlt az egész, de utána feltűnsz hirtelen és megint mindent szörnyű lesz.
- Mit csinálsz?
- Írok.
- És mit írsz?
- Áh, csak ilyen naplóféleséget.
- Na és miről írsz bele?
- Az érzéseimről…
- Beleolvasnék.
- Jobb, ha nem. Nem kell mindent tudnod.
- De én tudni akarom!
Én meg pont, hogy nem. Nem akarom tudni, hogy mit érzel irántam, mert nem tudnám elviselni, hogy SZART SE JELENTEK NEKED! Annyira szeretnélek látni még egyszer az életben… De talán azzal csak elbasznék mindent. Végre minden nyugodt és szép és eddig tök jó én meg azzal, ha utánad rohangálok elbaszok mindent. Itt egy srác, aki foglalkozik velem, aki ugyan olyan nézetet vall mindenről mint én, aki tök jó fej… és egyszerűen… minden oké vele… és én inkább miattad nyivákolok? Hagyj már! SZÁLLJ KI A FEJEMBŐL! Boldog akarok lenni… téged meg elfelejteni. Vagy legalább megőrizni egy szép emlékként…

sziszi írta 2012. január 20. ahj istenem istenem

[·] Agyamra ment a valami: Basszus! Komolyan annyi minden volt, amiről írni akartam. Már listát kellett volna róla vezetni olyan sok minden kavargott a fejembe. Gondoltam akkor most papírra is vetem őket, ha csak virtuálisan is és ahogy megnyitottam a wordot minden kiszállt a fejemből. MINDEN. Mintha előtte csak kongó vagy üresség lett volna. Jesszusom, nem tudom mi bajom van, de az agyam odalett. Lassan nekem is gyógyszert kell már szedni, hogy megmaradjanak a dolgok.
[·] Szabad a betörnöm új idők új dalaival: Tegnap barátnőmmel forró csokizni voltunk. Ő hívott meg, ingyenélőt játszottam, remek érzés volt. :3 Végre nem én segítem ki az embereket, hanem ők engem. Mostanában sokat előfordult. Jöttek hozzám, hogy jaj  nincs egy szál cigid, vagy meghívtam Dórit ide-oda… na mindegy. Jó tett helyébe állítólag jó dolog jön. De a lényeg mégis csak az, hogy az epres ízű forró csoki felett - ami iszonyat finom volt – elkezdtem tanakodni, hogy valamit csinálni kéne. Valamit, aminek köze van a jövendőbeli (remélhetőleges) munkámnak. Tavaly írtam cikket az újságba, idén még nem, csak kettőt a honlapra. De mind a kétszer felkérésre. Sőt nem rég még megkérdezték tőlem, hogy nincs-e valami prózám vagy versem, amit kitehetnének, hogy feldobják az oldalt. Prózát ki nem adnék a kezem közül. Olyan nincs, amit mutogatni is lehet. A versekkel meg csak öngyilkosságra lehet sarkalni az embereket, feldobni nem igazán. De legalább felkértek. *.* És iszonyat jól esett… Odajutottam, hogy írni kéne akkor már az újságba is valami jó cikket. Valamit, ami vicces, jó olvasni és feldobná kicsit azt a silány szart, mert átlapozgatva (őszintén) nem sok érdekes dolog van benne.
[·] Befogadunk és „térítünk” (a cikk, amit írtam) Úgy látszik a Japán-őrület, ami szép lassan behálózza az egész világot, a mi kis iskolánkat sem kerülhette el. Számos fiatal és mint kiderült köztük tanár is hódol ennek a különös érdeklődési körnek. Bár mások furcsán néznek ránk és teszik fel a kérdést, hogy mit szeretünk mi a vágott szemű, pici sárga emberkékben és az általuk készített túlméretezett szemű, rajzolt figurácskákban, amik állandóan hihetetlen arckifejezéseket vágnak. Talán ezt még mi se tudjuk megindokolni, de úgy döntöttünk, ha már ilyen sokan vagyunk, összeállunk egy csapatba, ahol nem kell indokolgatni az imádatunk és meg tudjuk osztani egymással a véleményünk anélkül, hogy mindenki furcsa tekintettel meredjen ránk.
Az első alkalomra múlt pénteken, január 13-án került sor. Hiába volt péntek 13, a találkozó igen jól sikerült. Lefektettünk néhány alapot és szabályzatot. Ilyen például hogy anime-gyűlölő barátainknak kívül tágasabb. Persze ennek ellenére befogadóak vagyunk és bárkit szívesen látunk körünkben, aki úgy érzi szeretne részt venni egy ilyen délutánon. Ja és még térítést is vállalunk! :)
Rengeteg program ötlettel rukkoltunk elő köztük karaoke-party, ami persze csakis kizárólag anime és japán zenékből állhat, sushi evés, teázgatás és talán, ki tudja még a kimonónkat is megvarrjuk 12. év végére, már amennyire a kézügyességünk engedni fogja.
Egyszóval, ha bárki kedvet kapott, hogy csatlakozzon hozzánk tegye meg nyugodtan. Minden második pénteken szeretnénk megtartani ezeket az alkalmakat. Ha többet információra lenne szükség, csak kérdezd meg az első animesnek tűnő diákot, vagy Jaross Judit tanárnőt, aki ezt az egész alkalmat megszervezte nekünk.
[·] További terveink: Közeleg a farsang. Valaki felvetette, hogy jó lenen minél többen beöltözni és megnyerni a tortát a versenyen, amit az az osztály kap, ahol a legtöbb jelmezes van. Nem tudom ebből mi lesz, szerintem semmi, de lehet mi beöltözünk. Bár én egy szimpla kiöltözéssel is megegyeznék. A tavalyi ördögjelmezemet vörös hajjal és tűzpiros fűzővel semmi nem tudná űberelni. De láttam egy olyan gyönyörű maszkot… lehet azt fogom megvenni és felvenni, bár még ötletem sincs milyen ruha passzolna hozzá. Valami szép elegáns kéne. :3
[·] Nem tetszik, csak nem tudom: Végül is tagadhatatlan, hogy valami azért megfogott benne még anno, ha már zavaromban a paradicsomlevesben landolt a szalvétám pusztán a látványától is. Meg ha torkomra forr a szó, ha a közelembe ér és mindig zavart vigyorgásba kezdek, ha rám köszön. De ő is művelt már le furcsa dolgokat. Mikor kilépett a teremből és meglátott és követett a tekintetével hátrafordulva és egyenesen belesétált a vele szembejövő emberbe. Amikor ki akart menni a bejárati ajtón és megpillantott, ahogy ott állok bamba tekintettel ebédbefizetésre várva és visszalépett, majd mosolygott és megindult felém.
- Hát te meg mit feszítetsz itt? – állt meg az ajtóban.
- Ebédet fizetek be. – válaszoltam.
- Ja. értem – szólt és közbe hátralépett, hogy kiengedjen az ajtón miután végeztem. – Gondoltam elmesélem mi a helyzet. Képzelt kaptam dicséretet…
- na!
- … rajzból.
- Abból én is. – mosolyogtam rá gúnyosan. – Fizikából meg kettes lettem.
- Gratulálok. – nevetett fel.
- Ja, köszi. – húzogattam a szám. – És Tófa még negyed órán át kommentelte a jegyem.
- Hümm… - csak valamit motyogott az orra alatt, majd a nagy tömegben, ami körülvett minket se perc alatt eltűnt mellőlem. Azóta nem is láttam. Elutazott fizikaverseny miatt…
[·] Ilyenektől egóm nő: Ma, amikor barátnőmre vártam, hogy végre végezzen a mosdóban a szomszédos fülkéből előbújt az egyik legközismertebb 12es lány. Elég feltűnő jelenség, mellesleg mindenki tudja róla, hogy halálosan szerelmes a német tanárjába – aki amúgy tényleg aranyos egy pasi, csak lehetne leheletnyivel több haja. Benyomult elém, hogy a csaphoz férjen, mert én álmatagon támaszkodtam neki elfoglalva az egész helyet. Kezet mosott közbe végigmérte magát. Még bele is bújt a tükörbe, mint amikor én apró sminkelési hibák után kutatok. De az ő arca nem volt sminkelve. Vagy ha igen nem használt semmit, mert olyan ragyás volt, mint előtte. A szemöldöke totál kiszedve, csak egy nevetségesen rövid és furcsa színű csík volt húzva a homlokán. A szemüvege is csak rontott a helyzeten, az összetapadt, oldalra font haja pedig még inkább. Igazgatott valamit magán, majd elégedett képpel kicsámborgott a mosdóból. Vajon ő hogyan láthatja magát?
Utána belenéztem én is a tükörbe. Sápadt arcbőrömön egy hasonló ragya se volt, mint neki pedig még sminkelve se voltam. A hajam valahogy selymesebben omlott az én vállamra, ami még olyan görbe se volt, mint az övé. Nem tudom, hogy mi veszi rá az ilyen embereket, hogy ennyire nyílván valóan másszanak egy tanárra, ennyire nyílván valóan nem előnyős külsővel. És még a belseje sem valami… köhöm… de egyszer megkérdeztem a többieket, hogy van e valami betegsége, mert akkor nem nézek rá ilyen kritikus szemmel… De nincs. Egyszerűen nem tudja felmérni a nyílván valót.
[·] Megint nekem lett igazam: és utólag enyhe szerelemi élet… Gyuszi és Barbi az álompár, aki nem volt sose pár szétrebbentek. Barbi közölte vele, hogy nem biztos benne, hogy szereti. Elsőnek Gyuszi padlóra került viszont most már egész jól viseli a helyzetet. Már arról mesél, hogy akar bebaszni a szülinapján és hogy akarja rávenni Zolit is, hogy csatlakozzon hozzá. Állítólag megígérte, hogy elveti az elveit… Hát ahogy én őt ismerem úgy se megy bele. :’D alkoholhoz érni se fog, nem hogy inni!

sziszi írta 2012. január 19. össze-vissza sokminden

Ma találkoztam egy részeggel a buszon, aki azt ecsetelte, szép hangosan, mindenkinek a buszon, hogy a börtön, ami előtt minden nap elhalad a busz, régen valójában egy ’kurva barlang’ volt, ahol már csupán egy doboz cigiért leszopták az örömlányok.
- Milyen sokat jártam én ide. – fejezte be a mondandóját, mire az összes utas undorodó fejjel fordult felé. Kivéve engem. Én csak ugyan olyan kifejezéstelen arccal meredtem ki az ablakon. Nem értem miért undorodnak tőle az emberek, hiszen lefogadom innen a buszról – leszámítva az apró népet – mindenki odáig lenne és vissza, ha valaki eleget tenne olthatatlan vágyainak. Csak prűdek az emberek és sosem vallanák be. Bár pont én beszélek, aki még a ’szex’ szót is lehunyt szemmel, pironkodva mondja ki és inkább csak körül írja és jelentőségteljes pillantásokat vet közben. Ha pedig valakiről kiderül, hogy idő előtt hódolt a szerelem oltárán – jézusom, hogy fogalmazok xD – barátnőmmel együtt lelkiismeret-furdalás nélkül ragasztjuk rá a ’ribanc’ bélyeget. Ja és azokról, akik más emberek közösüléséről olvasgatnak előszeretettel, főleg ha egyneműek… nos már nem is kommentálom. :’D
Igazából csak oda akartam kilyukadni ezzel az egésszel, hogy én ahelyett, hogy az undorodó népek közé álltam volna és ugyan úgy utálkozva meredtem volna a férfira, inkább csak kifele bámultam az ablakon és valahol ott mélyen elindult bennem egy folyamat… ami pedig elérte azt, hogy újra kedvet kapjak az íráshoz. Eszembe jutott a történet, amit már egy ideje írok és már kemény három fejezet kész is van belőle, de egy ideje még csak felé sem néztem. Talán most folytatni fogom.
A rajztanárunk újabb versenypályázatot adott ki nekünk, amiben most ’Múzsám a természet’ címmel kell vázlatot készíteni, majd azt meg is valósítani. Itt a Múzsán van a hangsúly és azt kell ábrázolni, hogy téged mi inspirál és mi ihlet meg. Felhozott rengeteg példát… most nagyon gáz, hogy engem ezerszer jobban inspirál egy lecsúszott alkoholista pasas beszámolója a kurvabarlangban tett látogatásáról, mint egy békésen csörgedező hegyi patak és egy fodrozódó hatalmas vízesés? Lehet bennem van a hiba. De valójában annyira át se jött még a feladat és ötletem sincs mit akarok csinálni, pedig alkotni akarok valamit… valamit, aminek van üzenete, mondanivalója és olyan… magával ragadó!!
Én mindig amondó voltam, hogy egy festmény lehet bármilyen ki-bebaszott jól megfestve és ábrázolhat bármilyen szép virágoskertet, vagy akár egy fotó lehet bármilyen gyönyörűséges egy virágról… ha nem mond semmit nekem. Inkább választom a minőségében kicsit talán kevésbé jó képet viszont az lehet többet mond nekem. Nem képeslapokat akarok bámulni…
Na jó, mentem tanulni… Nem untatom a népet a hülyeségeimmel. :)

sziszi írta 2012. január 16. fecsegek itt össze-vissza