- De te szerelmes voltál belé?
Nekidőltem a barna csempével borított falnak és félrebiccentett fejjel, félig kinyitott, szóra kész szájakkal néztem rá. Kezet mosott. Elsőnek csak szappant nyomott a kezébe. Határozottan nyomta be kétszer az adagoló alját, majd megforgatta a kezeit a hideg víz alatt és a kéztörlőpapír adagoló felé nyújtotta a kezeit. Letépett egyet és meg törölte mind a kettőt. Közben hangos kattanással ugrott elő még egy papír az adagolóból. Határozott mozdulattal dobta a galacsinná gyúrt törlőt a kukába és nekidőlt a radiátornak. Fészkelődött egy kicsit, majd kinyitotta az ablakot, amin csípős, hideg levegő áramlott ki.
Én csak forgattam a szavakat a számban és azon gondolkodtam mit is mondhatnék. Az igazat? Vagy talán hazudjak, hogy jobb fényben tűnjek fel? De miért kéne hazudnom.
- Igazából nem volt vele semmi bajom – sóhajtottam nagyot és belefogtam egy nagy magyarázkodásba, mert egy puszta nemet kevésnek éreztem. – Szerettem, mint embert, de nem voltam belé olyan nagyon szerelmes.
- Csak hírtelen fellángolás volt?
- Nem így mondanám. – dőltem a falnak teljes háttal és elkezdtem forgatni a kezeimben a miniatűr Eiffel-torony kulcstartómat. – De hiába mond bármit is, ő sem volt belém szerelmes. Ő tipikusan az az ember, aki keveri a szerelmet a vonzalommal.
Felnéztem a lány arcára, de csak eltanakodott fejjel nézett vissza rám. Nem szólt semmit. Úgy éreztem jobb, ha folytatom.
- És mégis miért lett volna? – vetettem fel a költői kérdést félig magamnak, félig neki. Igazából rengeteg dolgon csak most kezdtem el gondolkodni. Azzal, hogy felhozta előttem ezt a témát úgy, hogy ő még semmit nem tudott, csak amit Bence mondott neki, ami eléggé eltér a valóságtól, újra átgondoltam az egészet és olyanokra is rájöttem, amire eddig még nem. És most hogy kibeszélhettem magam, hirtelen olyan nyugodt és felszabadult lettem. Végre megnyílhattam. – Hiszen nincs bennem semmi, amiért szerelmes lehetett volna.
- Úh… - hőkölt hátra. – Nincs neked valami nagy problémád?
- Nem úgy értem! – löktem el magam a faltól és teljesen szembefordultam vele. Majd elsiklott a tekintetem róla, le a hófehér csapra és annak mondtam tovább a mondandóm. Sose tudok más szemébe nézni, ha beszélek hozzá. – Van ember a Földön, aki belém tudna szeretni ezek a dolgok miatt, de nem ő.
Elgondolkodtam egy másodpercig azon, amit mondtam. Minden, ami bennem érték, ami miatt valaki szerelmes tudna belém lenni, az neki negatívum vagy semleges. Minden, amitől más vagyok, mint a több ember. Ami miatt én vagyok Én. Az a kis művészi hajlam, ami bennem van. Hogy reagált rá? Egy-két verset, ha látott tőlem, de neki nem jött át belőle semmi, csak leemozott. Szerinte gáz, hogy én csak szomorú hangvételben tudok írni. Szerintem meg az gáz, amit ők csinálnak. Minden verselemzésnél az első kérdésük az, hogy „ez a költő emo volt?” Nem bazd meg, csak költő!! És szégyen, hogy olyan gyönyörű írások, amiket ők írtak lószart se indít el bennük csak röhögni tudnak, hogy mekkora geci nyomoronc emok voltak ezek az emberek. Rájuk mégis emlékeznek. Ők mégis letettek valamit az asztalra… És a sok hülyeségem? A megzakkant, teljesen idióta énem? Szégyellte, hogy ilyen bolond vagyok. Beszólogatott miatta. És a depressziós hajlamomra mit mondott? Elém állt és közölte, hogy változzak meg, mert így neki nem kellek. Pofán kellett volna csapnom. De akkor még azt hittem szörnyeteg vagyok, azért mert ilyen hajlamok vannak bennem. De már egyáltalán nem érdekel ki mit gondol. Fogadjanak el ezzel a hajlammal. Emozzanak, ha annyira akarnak. Az általam szeretett költőket is mind emozzák és szidják. Ha egy féleképpen szidnak mindegyikőnket, legalább azt jelenti, hogy van bennünk hasonlóság. Van még lehetőségem ilyen „geci nyomoronc emo” embernek lenni, aki maradandó alkotásokat is képes letenni az asztalra.
Vele annyira mű volt minden. Mint valami megjátszás. Mintha csak bábú lennék, akit mutogathat és akin kiélheti a vágyait. És érzelmek? Mit tud ő az érzelmekről? Nem abból áll az egész, hogy csokit, meg virágot osztunk és mondogatjuk, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek! Az mind kevés. Nem mondani kell, meg nem gazokat vágni egymáshoz. Azt érezni kell. Érezni, hogy mellette önmagad vagy és egy percig sincs megfelelési kényszered, mert tudod, hogy ő elfogad, sőt tökéletesnek lát úgy, ahogy vagy. Nem kell neki hatmilliárdszor elmondani ugyan azt a nyáladzós dumát. Elég csak a szemedbe néznie és tudod, hogy fontos vagy neki.  Hogy amikor vele vagy érzed, hogy teljesen egy hullámhosszon vagytok és ki se kell már mondanod mire gondolsz, befejezi ő a gondolataid. – úristen mindjárt sírok D: miért sírok??? D: mi a fasz bajom van? - Nekem nem kell térdre rogyni, elhalmozni ezernyi dolgokkal, szerenádot adni az ablakom alatt… Nem kell semmi. Nem vágyok sokra, csak hogy ez a pár, de teljesen elengedhetetlen dolog meglegyen. Ha csak a sok elhalmozás, meg duma és felesleges ajándékok maradnak, de érzelmek nélkül, akkor undorítóak lesznek a szemembe és úgy érzem megfojt ez a sok nyál. Na és Bencében mi volt meg ezek közül? Semmi. Csak ezek a képmutatások, de érzelmek semmi. Csoda, hogy üresnek és műnek éreztem ezt az egészet?
- Szerintem Bence még éretlen egy komoly kapcsolathoz. – szólaltam meg.
- Na, igen! Az biztos! – helyeselt rögtön. Legalább ebben egyetértünk. Rengeteget beszéltem. Szárazra beszéltem a számat. Mindent elmondtam, amit tudtam. Mindent véleményeztem, amit lehetett. Százszor felhívtam a figyelmét rá, hogy nem vagyok szent és nem mondom, hogy a fejem felett lebeg a glória, de nem vagyok olyan, mint amilyennek ő beállít. Kiderült, hogy már olyat is mond, hogy én csak kihasználtam végig, meg hogy önző vagyok és hogy nem foglalkoztam vele. Nos… mi az, hogy kihasználtam? Ez önmagában abszurd. -.- Mivel tudtam volna kihasználna? Max azzal a sok szarral, amit adott, de hát én épp azt mondtam neki, hogy NEMKELLBAZDMEG! Önző? Kifejtené, mert nem nagyon értem, hogy érti… Nem foglalkoztam vele? Arra csak annyival kommentelném, hogy utána rögtön mondott olyat is, hogy nem engedtem sehova bulizni és én teljesen megfojtottam őt, na meg hogy láncra vertem. Csak én érzem ezt az erős ellentétet? Az előbb azt mondta, hogy leszartam, most meg már megfojtottam szinte meg láncra vertem? Akkor most, hogy is van ez? Döntse már el melyik legyen. A kettő együtt nem stimmel. Mellesleg én voltam az, aki folyton könyörgött neki, hogy menjen már és foglakozzon a haverjaival is ne csak az én nyakamon lógjon, mert én meg szeretnék néha a barátnőimmel maradni. És ilyenkor sose fogta fel, hogy mit magyarázok. Csak leült a sarokba duzzogni, hogy milyen fasz vagyok, pedig még csak nem is mondtam semmi rosszat. Csak azt, hogy jobb lenne többet együtt lenni sulin kívül és kevesebbet a suliban. Még emlékszem egyszer annyira összeveszett velem, hogy már akkor is közel voltam, hogy kimondom a bűvös legyen vége szót. Az volt a baja, hogy mikor reggel bementem nem az volt az első dolgom, hogy a nyakába ugorjak, hanem volt bátorságom Dórinak hamarabb köszönni. Jaj ezen most röhögök. De minden egyes alkalommal összeveszett velem valami hülyeségen. Mindig baja volt és úgy verte magát. Székeket dobott be a sarokba és az egész osztály arról beszélt, hogy mi történt. Én meg majd elástam magam szégyenembe, hogy ezzel járok.
Most kurvára szeretnék sírni egy jót. Az a rengeteg feszültség, ami az együttlétünk alatt felgyűlt bennem… úgy érzem még mindig nem jött ki belőlem. És hogy ilyeneket kell visszahalljak. Kurvajólesik! KURVAJÓL! Annyira elegem van.
Pont egy éve volt, amikor elsőnek összevesztünk, de iszonyatmód. Akkor közölte velem, hogy ő amúgy erősen tanakodik azon, hogy kidobjon, mert Ancika drága azt mondta neki, hogy tegyen úgy. Mert hogy egy depressziós fasznak tart. Holott nem csináltam semmit. Hazavánszorogtam farsangról, kimostam a hajamból a vörös festéket nagy nehezen. Körbetáncoltam a házat, hogy a dobos nekem adta a dobverőit és milyen kurva cuki volt.  Másnap elmentem fodrászhoz, totál új fejjel jöttem haza. És mi vár? Hogy ki akarnak dobni, mert depressziós fasz vagyok. És csak azért nem teszi meg, mert fél hogy elveszti a kis kedvenc posztját ofőnél. Gyah.
Itt ülök egy év után. Ugyan azt a zenét hallgatom. És bazd meg úgy sírnék! De úgy! Ilyen volt végig. És mégis engem szid? Én vagyok a kurva??? Hogy lehet valaki ilyen??????????? HOGY?

mit szólsz hozzá?

Én a csillogás helyett mindig is a láthatatlanságot választanám szívesebben. Miért jó az, ha mindenki észrevesz? Az nem biztos, hogy egyenlő azzal, hogy mindenki szeret. Sőt, annál többen utálnak. Már pusztán féltékenységből is, nem azért, aki vagy. De ha megmaradsz a háttérben, akkor csak azok figyelnek fel rád, akik tényleg képesek önmagadért szeretni és a többiek szemében pedig átlátszó maradsz. Nem osztasz és nem is szorzol. Épp ideális helyzet.
A szőnyegen feküdtem és hallgattam barátnőm beszédét, ami hirtelen furcsa irányba ment el. Erre már muszáj volt felülnöm és szembenéznem vele. Nem nagyon örültem neki, hogy felhozta ezt az egészet. Egyrészt, mert nem akartam róla beszélni, mert a múltról teljesen felesleges. Amúgy is szeretném elfelejteni az egészet és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Mintha az a röpke 8-9 hónap nem is létezett volna az életemben. Másrészt meg, mert féltem, hogy mások is meghallják és nem hagyják szó nélkül. Ezt a témát senki nem tudja szó nélkül hagyni. Az emberek imádnak ilyen dolgokon csámcsogni, pletykálni na meg véleményt nyilvánítani, még akkor is, ha közben nincsenek is tisztába a tényekkel. Vagy csak azt hiszik, hogy tisztába vannak.
Alig mondott pár mondatot utána már az egész csoport az én szerelmi életemen nyamnyogott. Én pedig csak lehajtott fejjel ültem a szőnyegen és hallgattam a különböző irányból érkező véleményeket.
- Nem bánhatna veled így! Csak azért, mert dobtad? És? Mi köze van ahhoz, hogy utána te mit csinálsz? Ahelyett, hogy megbecsülne. Sose lesz még egy ilyen szép barátnője az életben, mint te. – szónokolt Marcsi teljes átéléssel.
- Mert? Mi történt? – kérdezte az egyik lány, aki lovagló ülésben ült az egyik szertorna eszközön.
- Semmi. – válaszolt azonnal Marcsi a kérdésre. – Csak azt látom Bencén, hogy olyan lekezelően bánik vele, még ő próbál normálisan viselkedni.
A legviccesebb, hogy én sose beszéltem Marcsival, hogy mit mondok én Bencének, vagy ő miket mond nekem, pusztán csak azt tudja, amit a két szemével lát és mégis ezen a véleményen van. Ezek szerint még sem lehetek annyira hülye.
-  Én meg pont nem így tudom! – szólt bele egy harmadik lány is, aki ugyan azon az eszközön ült, csak a másik végén. Összeszorított fogakkal meredtem továbbra is a lila szőnyegre és meg sem szólaltam. Pont az ő véleményére vagyok kíváncsi. Sosem beszéltem vele egyszer sem úgy istenigazából, de az utóbbi időben még pluszba bunkón is viselkedett velem, de nem tanúsítottam különösebb figyelmet ennek… Gondoltam csak, amiatt az idióta, bunkó, flegma stílusa miatt ilyen. De talán még sem. Talán mégis van valami abban, hogy ilyen lett velem az utóbbi időben. Nem más, mint a drága Bence. Elvégre egymás mellett ültek és gondolom megosztott vele ezt-azt az a drága gyermek. Nem szenvedek üldözési mániában, de ha facebookon is képes volt olyanokat kiposztolni rólam, hogy mekkora kurva vagyok, akkor élőben miért ne mondogatna hasonló dolgokat rólam? Elvégre legutóbb úgy vált el tőlem, hogy minden áron tönkre teszi az életem. – Én Bence verzióját nem így tudom!
Na, igen! Tessék! Hát nem igazam volt? Bence verzióját inkább hagyjuk. Volt, akihez úgy jutott el a dolog, hogy én szakítottam, mert hát így is volt, volt aki már úgy tudja, hogy közös megegyezés az egész, bár ez még elfogadható is ha úgy vesszük, de valaki már úgy állítja, hogy Bence volt az, aki lapátra tett, mert kiderült, hogy én egy rohadt nagy ribanc vagyok. Elsőnek kurva mód idegesített, hogy ilyeneket beszélnek rólam, de végül is sikerült leszarnom és elengednem a fülem mellett a dolgokat. Ha az ember jár valakivel, aztán szakít vele elkerülhetetlen, hogy pletykák alakuljanak ki róla. Főleg, ha egy ilyen idiótával járt az ember, mint Bence. Aki képtelen túltenni magát a dolgokon. Aki teljes mértékben hülye. Aki képtelen felfognia, hogy nekem nem volt megtiszteltetés, hogy vele lehettem, sőt egy átok volt! Aki azt hiszi, hogy ő egy földre szállt görög sexisten! Közbe meg… Ne nevetessen!
Viszont szörnyű érzés volt mindenfelől hallani a véleményeket. Nem kellenek pártfogók, akik bizonygatják, hogy nem vagyok kurva és jól tettem, hogy kiraktam. Tisztába vagyok ezzel én is. Viszont ellenségek sem kellenek, akik Bence verzióját istenítik és helyeselnek, hogy egy kurva vagyok. Egyszerűen nem értem az embereket. Miért nem tudnak csak úgy simán leszarni ilyen dolgokat? Nem hiszem, hogy én olyan szörnyű módon kezeltem volna ezt az egészet. Az elején még próbáltam is vele barátként viselkedni, de mivel annyira idegtépő mód faszfej volt inkább hagytam. Leszartam, gondoltam ő is képes leszarni, de nem… nem volt képes. Most meg összeveszett velem és úgy gondoltam végre átnéz majd rajtam, ahogy én is rajta. De nem. Inkább verziókat mesélget másoknak, elhinti mindenfelé, hogy ilyen kurva vagyok, meg olyan ribanc és egyszerűen nem képes befogni a kurva pofáját.
Engem nem érdekel már ez a téma! Leszakadhatnának róla mások is élükön Bencével. Kit érdekel, hogy mi volt? Nem tudom megváltoztatni a dolgokat, pedig ha tehetném… megtenném! De még hogy.
- Istenem. Ha visszamehetnék a múltba. Tuti, hogy nem mondok neki igent. Valaki másnak kellett volna.
- Kinek? – nézett fel rám Gyuszi a székről. Én csak elmeredtem a pad tetejéről, ahol ültem. Nem akartam ránézni. Csak bámultam a zöld szekrényeket a terem végében.
- Bárki másnak. – sóhajtottam.
Én nem akarom, hogy csoportok alakuljanak ki ebben a témában. Nem akarom, hogy támogatóim és ellenzőim legyenek. Nem akarom, hogy foglalkozzanak ezzel a témával. Azt akarom, hogy felejtsék el mindörökre! Vagy ha nem is, akkor ne beszéljenek róla. nem gondolják, hogy ez egy picit már pofátlanság? Más szerelmi életén csámcsogni, meg véleményezni. Ez csak rám tartozik és arra a faszra. És ha ő kurvának tart, hát tartson, de ne erőltesse rá senkire, hogy ő is tartson vele. Én se erőltetem senkire rá, hogy utálja Bencét. Nem beszélek róla. Kész. Ő miért nem képes megtenni? Hát tényleg ennyire nehéz?

Truth be told my problems solved
You mean the world to be but you'll never know

A szőnyegen feküdtem tovább, mikor végre mindenki szétszéledt körülöttem és leszakadtak erről a számomra igen kényes témáról – bár ezen szerint senkit nem érdekel, hogy mi a véleményem erről az egész helyzetről. Barátnőm pulóvere volt rajtam és a plafont figyeltem, mikor lefeküdt mellém ő is.
Visszagondolva, hogy valójában most ugyan az a helyzet állt fel, mint ami eddig volt csak fordítva… elég bizarr. Végül is ő sem repdesett belülről az örömtől, hogy Bencével jártam, mert elmondása szerint féltette a pozícióját. Lehet velem is valami hasonló van. Csak nekem még az se segíti meg a helyzetet, hogy szó szerint töketlen a párja. De mégis elfogadta, még sem veszekedett csak néha tett sértő megjegyzéseket. Én meg akkor ott annyira kurva szar barátnőnek éreztem magam. Most is rögtön rohant, segített, adta a pulóverét, amikor szükségem volt, ahelyett, hogy a pofámba vágta volna, hogy mekkora hülye vagyok és idióta. Pedig igaza lett volna. Eléggé.
Én meg úgy szerettem volna sírni. De nem tudom miért. Csak úgy belegondolva, hogy több, mint egy éve vagyunk már ennyire egymásra nőve és most már annyira nem tudnám elképzelni a dolgokat nélküle. Hiába mondják, hogy a szerelem az első meg miegyéb… Nekem akkora sem menne. Ő az, akihez mindig rohanok, ha bajom van, akivel mindent meg tudok osztani, de tényleg minden mindent. Aki előtt nem szégyellek semmit sem. És hiába van meg a szerelem meg minden cukormáz az életemben nélküle akkora se lenne teljes a kép, mert az egyik legnagyobb bizalmasomat veszteném el, akit mára már annyira magamhoz láncoltam, hogy nem tudnám elengedni. ._. És tök mindegy mit csinál. Ha leszbi lesz, ha felcsap kurvának, ha sztriptíz bárba fog rúd táncolni, ha egy utolsó ribanc lesz akkor se fogom tudni megutálni egy életre. Minden el tudnék fogadni most már azt hiszem. Ha felhívna éjszaka közepén, hogy megölt egy embert most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy rögtön mennék vele eltűntetni a nyomokat.
Fogalmam sincs minek jutnak eszembe ilyen nyálas szövegeket folyton folyvást az agyamban és nem tudom miért akarok minden ilyen gondolatnál sírva fakadni. Istenem, miért lettem ilyen rohadt érzelgős? Megyek hányni magamtól.

mit szólsz hozzá?

Ezen a héten egész sok minden történt. Volt pár dolog, ami elég érdekes gondolatokat indított el bennem. De minek ez a hosszú, idétlen rizsa az elejére, amikor még semmit sem mondtam el és úgy sem fog senki fel belőle semmit, mert azt sem tudja, miről van szó. Csak mondatokon keresztül pislog, hogy mi az, mondja már, nem értem és a végén még ráun és a felénél itt hagy, mielőtt kiderülnének a dolgok.
Akkor kezdeném is az elejéről, hogy ne szaporítsam a szót. Már rögtön a hétfői napom gyönyörűen alakult. Igazából nem tudom miért is foglalkoztam egy másodpercet is a dolgokkal, de most aztán tényleg megfogadtam, hogy soha nem fogok beleszólni az osztályom ügyeibe. Na meg rájöttem, hogy mi a legnagyobb probléma is velünk.
Az egész egy ártatlan vitával kezdődött, aminek az alapja az volt, hogy az osztályfőnöki órát mikorra tegyék át. A fiúk azt szerették volna, hogy valamelyik lyukasukba rakjuk be, ami után nekik testnevelésük van, és ne akkor, amikor a lányuknak van ugyan így lyukasuk, mert akkor ők mehetnek haza. Na meg persze felháborító, hogy mindig ők szívnak. Ezt úgy mondják, mintha mi írtuk volna az órarendet. Az osztályfőnök viszont úgy döntött, hogy hétfőre rakja be, azaz a lányok jártak jól. Erre egyik kedves diákunk kiírt egy még kevesebb üzenetet, ahol barátnőmet még névvel együtt is linkelte, hogy mekkora nyomoronc, amiért nem engedte, hogy a fiúk járjanak jobban. Erre én közbeszóltam, hogy talán ideje lenne leszakadni a témáról, mert már úgyis felesleges dühöngeni emiatt, meg persze az is elég nyomoroncság, hogy ilyeneket ír ki, mert lefogadom Dóri ugyan ezt, ebben a helyzetben nem tette volna meg. Persze utána le lettem szólva, hogy kussoljak, mert én az osztályban csak egy senki vagyok és nem vagyok benne a csodálatos néhány fiú által alkotott elitkörben, ergo nekem már jogom sincs megszólalni. Nos ez elég szíven ütött, hogy ilyen faszfejek is élnek a világon. De ez még semmi, mert utána még vitába is szálltam privát üzenetben azzal a drága volt barátommal, Bencével, aki végig azért szidott, mert nem voltam hajlandó mellettük szavazni. Hát pont az én véleményem számított igen. Továbbra is azon vagyok, hogy NEM RAJTAM MÚLT és ha ezért akar szidni, akkor az eléggé szánalmas… na meg ha ennyire nem bír beletörődni a dolgokba, akkor menjen be az osztályfőnökhöz és neki verje a pöcsét, vagy ahhoz már nem elég tökös? Na persze, az nem olyan menő, mint mindenkit össze-vissza nyomoroncozni. Persze én rohadtmód kiakadtam főleg a „te még a keddre se voltál képes szavazni aranyom” beszólására. Aranyom? Mégis minek néz engem? Vagy minek képzeli magát, hogy így beszéljen velem? Persze a végén elkezdtem osztani a legkevésbé kedves hangnemben. Amúgy is idegesít. Bárhol vagyok, bárkihez beszélek, bárkitől kérdezek valamit közbepofázik és ha nem vagyok hajlandó ráfigyelni, mert hát nem őt kérdeztem, minek figyeljek oda, akkor ott veri magát, hogy miért nem veszem észre. Most meg még ez is. Meg alapból nyomorék és alapból irritál. Most pedig szépen mindent rázúdítottam. Ő meg csak azzal tudott jönni, hogy én egy depressziós kurva vagyok – igen… no comment – meg hogy mindenki utál az osztályból engem, őt pedig szeretik. Nos nézzük csak. Bárkivel beszélek a háta mögött mind azt mondják, hogy irritáló meg hülye, vagy csak simán az érdekes kifejezést használják rá. Engem meg vagy leszarnak magasról, mert kábé nem osztok, nem szorzok vagy pedig kedvelnek. És már több mint egy éve akkora változáson mentem át, hogy nem mondhatnak depressziós kurvának. -.- Szóval bekaphatja a faszomat is tőlem. Szegény biztos nem tudott mivel felvágni, vagy nem tudott mit hozzám baszni idegességében és csak ez az egy, ami megmaradt neki rólam… csak azzal tudott védekezni. Végül is nem érdekel. Már többször is kiposztolt rólam olyat, hogy kurva vagyok, meg ribanc, azóta kábé sehol sincs a szememben. Utána még olyanokkal is fenyegetőzött, hogy kiírja üzenő falára, amit írtam neki. ÉÉÉÉÉÉS?XD Hova szarjak, estenem? XD Ja meg hogy lejárat mindenki előtt. Hát bele is kezdett reggel, mint kiderült – Gyuszi mesélte – de nem sok mindenkit tudott meghatni a dumájával. Jajdekár. Azóta nem vagyok hajlandó annyit se beszélni vele, mint eddig. Sőt köszönni sem. Semmi. Végleg láthatatlan a szememben.
Olyat is megtudtam, ami meglepett kissé. Bence – igen még mindig az a nyomorék – fogta magát és elrángatta Gyuszit magával a buszvégre, ami úgy jó 20 perc sétára lehet a sulinktól, hogy közbe beszélhessen vele bizalmas dolgokról. Na és milyen bizalmas dologról akart diskurálni? Hát persze, hogy rólam. És mit? Hogy ő nem hiszi el, hogy én és Gyuszi már csak szimpla barátok vagyunk, és hogy ne hajtson rám, mert ő mindent tud rólam és hogy azt hallotta épp van valami valakivel. Erre Gyuszi csak egy szánalmas pillantást vetett rá és közölte vele, hogy tisztába van a dolgokkal hiszen a legjobb haverjáról van szó! Na meg persze Gyuszi eléggé bevan avatva a dolgaimba, tudván, hogy igen fontos személy számomra. Szóval én is tudok róla mindent, ő is tud rólam mindent… Így hát kedves Bence óvatos intézkedése, hogy elkotorja mellőlem… nem jött össze. Most sem!
Amikor elmeséltem ezt az egész Linda csak annyit szólt: „Légy magadra büszke. Elérted, hogy valaki teljesen beléd betegedjen.” Elsőnek nem nagyon hittem el, hogy igaza van, de most már hajlok felé nagyon, hogy lehet mégis. Dórival vissza is tértem később erre a témára, hogy szerinte tényleg így lenne? Ő meg rögtön rávágta, hogy igen. Mondjuk Gyuszit mindig próbálta eltávolítani mellőlem és még most is. Lehet nem tudja elviselni, hogy hiába vallottak szerelmet mind a ketten ő még mindig mellettem van, elég közel, Bence meg már egy nagy senki a szememben és egy fikarcnyit se jelentek neki. Ő a végén, amikor szakítottam amúgy is azt mondta, hogy biztos benne, hogy én mindig is szerelmes leszek belé… Most meg szegénynek azt kell látnia, hogy kurvára nem is hat meg, hogy él. Ja és gondolom mára már az is leesett neki, hogy sose égtem iránta olyan hűdekurvanagyszerelemmel… sőt. Sajnálom. Kövezzetek meg. De így van! Na meg ott van, hogy mindig sírt, hogy sose beszélek vele, meg hogy ezt nem csinálom vele, meg azt nem csinálom. Ja és össze-vissza kurvázott, mikor lett egy barátom utána. Jó, még ha nem is túl hosszú ideig. Na meg most is elzavart, hogy „menjél Gyuszikádhoz majd ő megvigasztal”. Minek kéne vigasztalnia? Mindegy… nem is akarom megérteni. Ha Lindának tényleg igaza van… akkor undorító! ._. Mindenestre leszarom!
Annak ellenére eléggé kiborultam aznap este. Csak úgy. Robbantam. Minden kijött belőlem. Anya mikor benyitott hozzám, hogy aludni kéne csak vérben forgó szemekkel fordultam felé és röhögve üvöltöttem, hogy: „te jó isten én ezzel 8 hónapot jártam, érted?” Elfúló, félelmetes, örült nevetés tört ki belőlem és közbe záporoztak a könnyeim. Mikor kérdőre vont, hogy mi a bajom csak sikítva közöltem vele, hogy hagyjon békén. Ordított velem és kiabált, hogy hogy lehetek ilyen hülye és tüstént menjek aludni, tesóm is megjelent és kíváncsian nézte a műsort, ahogy bömböltem az asztalomnál és üvöltöztem, hogy hagyjon mindenki. Nem tudom meddig sírhattam, de külső szemmel elég félelmetes lehetett. Nem azért sírtam, mert beszólt az a csicska fasz. Hanem mert egyszerűen felfoghatatlan, hogy ezzel én összejöttem. EZZEL! Egyszerűen nem akarom elhinni. Egyszerűen visszagondolok és hányni akarok. Fel akarom pofozni magam. Ki akarom baszni a kukába életem azon részét! Azt akarom, hogy tudja, TUDJA, hogy egy féregnek tartom. Azt akarom hogy szenvedjen, hogy belebetegedjen a tudatba, hogy UNDORODOM TŐLE! Azt akarom, hogy összetörjön a mérhetetlen nagy egója… De végül is beértem azzal, hogy végre már nem szól hozzám! Fél sikernek fél siker.
Ja és milyen gondolatok ébredtek ezalatt bennem? Hát az undor, a gyűlölet és ez a beteges viselkedés megfejtésével is igyekeztem egy darabig… de a legfontosabb: mi a probléma az osztályommal? Hát mi? A klikkel. Az erős klikkek. Főleg az elitkör gyönyörű tagjai. Ha néhány egoista pöcsnek letörnénk azt a nagy egóját, ami amúgy a semmiért dagad olyan nagyon, máris szebb lenne az élet.
Hétfőről ennyit. Térjünk át a csodálatos keddre. A csodálatos valentin-napra. Én a felét barátnőmmel töltöttem és epres forró csokit ittunk a fórumban és égettük magunkat a temérdeknyi ember előtt. Majd később már Zoli társaságában ültem egy padon, ugyan abban az épületben és együtt fikáztuk ezt a szar ünnepet és közbe lopva rátekintettem és magamban hálát adtam az égnek a gondolkodásmódja miatt. Majd áttértünk kevésbé normális témákra. Mikor épp azt meséltem neki, hogy egy panda fejjel lefelé pisili le a fát, hogy nagyobbnak tűnjön, persze ezt olyan pózba, mintha épp valami vérmes sexi dolgot sutyorognék a fülébe csillogó szemekkel, odalépett elénk Ámor egy hatalmas fekete deszkás cipőben az Angyalkájával együtt. Nem is tudtam, hogy Ámor deszkás, na meg hogy van Angyala, aki irtó sok szemfestéket ken a szemére. Már-már viccesen sokat. Gondolom a emiatt hitték azt, hogy együtt vagyunk, na meg mert Valentinnap van! ~.~ Kíváncsian meredtem rá az Angyalkára, aki közben belekezdett a mondandójába. Rá akart venni minket, hogy vegyünk részt a fenomenális rendezvényen, ahol egy idétlen Elvis jelmezbe öltözött idióta adja össze poénból a párocskákat és közben olyan fogadalmakat mondogatnak el mindenkivel, hogy „A Fórumban nem nézek rá más lányra ja és persze az összes újságot és magazint itt veszem meg!” Én csak megráztam a fejem, hogy nem, esélytelen, soha, SOHA! Amúgy is teljesen kínos volt, mert még mindig nem tudom, hogy vajon ő hogy gondolkodik rólunk. Hogy ő minek tart engem, hogy ha valaki rákérdez, hogy ki is vagyok én? ._. De egyenlőre nem firtatom a dolgot, majd rákérdezek valamikor… valamikor… soká!
Amúgy nem akartam vele találkozni valentin-nap… de egyszer megígértem neki, hogy elviszem színházba. AZ most hosszú történet hogy, de mikro anya mondta, hogy tud jegyet szerezni nekem a Fodrásznőre, ha szeretném, és hogy ez az utolsó előadás és utána ne lesz soha muszáj volt elvinnem. Gondoltam ez biztos tetszeni fog neki. Vagy ha nem akkor esélytelen bármi. :’D De szerencsére, állítólag bejött neki, bár az elején kissé meglepődött, mikor mind a három férfi színész meztelenre vetkőzött a színpadon. Utána csak ballagtunk anya csoportja után az utcán és mikor megjelent a busz a buszmegállóba én meg több méternyire sétálgattam tőle csak egy „Ott a busz! Megyek! Szia!” felkiáltással elrohantam. Érzelgős búcsú lett, mondhatom.
Csütörtökön ismét találkoztunk. Sok mindent nem csináltunk, csak sétáltunk, ültünk, beszélgettünk és hallgattam, ahogy elmélkedik egy irritáló pasast elnézve, aki folyton poénkodni próbált a baráti körében, hogy vajon ő is ilyen idegesítő lehet-e. Majd megnyugtattam, hogy biztosra veszem, hogy nem!
Estefelé, a téren, a lámpafényben, mikor megölelt és én csak hozzábújva ácsorogtam hirtelen olyan furcsa érzés fogott el. Jobbra-balra forgatta a fejét bennem meg elindult néhány gondolat, amik elsőnek csak halványan felmerengtek, majd konkrét félelemé fejlődtek ki pár perc alatt. Tényleg nem tudom, hogy mit gondol rólam. Jó… biztos nem undorodik tőlem, ha már így viselkedik velem, de akkor sem tudom mit is indítottam el benne. Csak szimplán magával ragadta a csábos pillantásom, amivel egész éjszakán át kergettem első találkozásunk alkalmával, vagy azóta el is indult benne valamit? Nem tudom. Néha megrettenek egy pillanatra, hogy mi van, ha valamit félreértelmez? Ha valamit nem úgy gondol, mint ahogy van és emiatt negatív irányba fordul a véleménye. Olyankor csak arrébb húzódok, összegumózva, magam alá húzott kezekkel és a tekintetét fürkészem, hogy vajon, vajon mire gondolhat? De nem tudok kiigazodni rajta.
- Próbálok rájönni mire gondolhatsz… - mondtam neki, mikor felnéztem rá, ő meg le rám. – De nem jövök rá.
- Addig jó még nem tudod. Vagyis… Hát igen. Addig jó.
Attól félek, hogy igen. Először az életemben félek attól, hogy nem fog szeretni valaki. Eddig mindig az volt a bajom, hogy nem tudtam viszont szeretni azt, aki közeledett hozzám. Azt hittem valami hatalmas hiba van bennem, amiért semmi sem jó nekem. De ezek szerint nem. Csak még nem találtam megfelelő embert. És most… most meg attól tartok, hogy bele fogok szeretni és ő… ő meg ki tudja mire gondol mikor csak össze-vissza forgatja a fejét és nézi az embereket sorra. Nem vagyok előre tervezős típus, nem vagyok az, aki reménykedik és fellegvárakat épít, de azt kell mondjam, hogy most rohadtul remélem, hogy ez hosszú életű lesz. Ez az akármi, ami van. Csak azt tudom mondani, mint eddig: képes vagyok még én sok mindenre, csak kell valaki, aki kihozza belőlem.

mit szólsz hozzá?